Felidézte, hogy a Szent Jakab-zarándoklat története egészen a 9. századig nyúlik vissza, amikor a hívek megindultak Santiago de Compostelába, az apostol sírjához. Ma már húsznál is több útvonal vezet a katedrálishoz, ő a legismertebb, mintegy 800 kilométeres Camino Francés-t választotta, amelyet idén tavasszal, gyalog, teljesen egyedül tett meg.

A zarándokutat végigkísérő fésűkagyló szimbóluma mindenütt jelen volt: kövekbe vésve, utakra festve, oszlopokon, házfalakon vagy éppen ivókutakon mutatta a helyes irányt. Ahogy fogalmazott, elég volt csak a kagylót és a sárga nyilat követni.

Útközben a világ minden tájáról érkező zarándokokkal találkozott. Voltak, akik kerékpárral, lóval, szamárral vagy mezítláb vágtak neki a hosszú útnak. Az út mentén pedig különös tárgyak hevertek: cipők, kulacsok, napszemüvegek, térképek.

– Minden, ami nehéz és felesleges, azt leteszik – jegyezte meg, utalva arra, hogy az El Camino nemcsak a hátizsák súlyáról, hanem a lélek terheinek elengedéséről is szól.

Harminc év házasság után harminc nap szabadság

Gábor azt is elárulta, hogy az El Camino gondolata már tizenöt éve megszületett benne, ám a család mindig előbbre való volt.

– A legkisebb fiam akkor még négyéves volt, a feleségem pedig azt mondta: most még ne menj el harminc napra. Majd szólok, ha elmehetsz. Ez a pillanat idén érkezett el, éppen a harmincadik házassági évfordulónk után – tette hozzá.

Az útra nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is hosszú időn át készült. Lelki vezetőkkel beszélgetett, végig gondolta gyermekkorát, családi kapcsolatait, szeretteihez fűződő érzéseit.

– Nagyon igyekeztem mindent előre megtervezni. Aztán természetesen nem az történt velem, amire készültem – jegyezte meg.

A csend lett az útitársa

A zarándoklatot szinte teljes némaságban járta végig. Telefonjáról minden fölösleges alkalmazást törölt, csupán az El Camino térképét hagyta meg.

– Szerettem volna ezt az időt egy Szent Ignáci lelkigyakorlatként, teljes csendben megélni – mondta.

Napjai szigorú rend szerint teltek. Hajnal fél ötkor indult, gyakran még teljes sötétségben. Nyolc-tíz órát gyalogolt, majd a zarándokszállásra érve maga mosta ki ruháit, bevásárolt, ellátta fájós izmait, este pedig korán lefeküdt, hogy másnap újra útnak indulhasson. Minden napnak külön imaszándéka volt.

– Nem csak úgy akartam menni a világban, hogy néha imádkozom, néha nem. Minden nap tudtam, kiért gyalogolok – emelte ki.

Amikor már nem ő imádkozott

A beszámoló legmegrendítőbb része az volt, amikor arról mesélt, miként változott meg benne az ima. Eleinte rózsafüzért és Jézus-imát mondott hosszú órákon keresztül. A tizedik nap környékén azonban mélypontra került.

– Nagyon fájt mindenem. Begyulladt a lábamban egy ínszalag, fájt a vállam a hátizsák súlyától, a lábfejem is megsérült. Hiányzott a családom. Úgy éreztem, egyszerűen nem bírom tovább, de egyszer csak azt vettem észre, hogy valami megváltozott. Már nem nekem kell imádkoznom, a lelkem imádkozott. Nemcsak menet közben, hanem éjszaka, ébredéskor is ugyanaz az ima folytatódott benne. A testi fájdalom ugyan megmaradt, de már nem volt fontos. Volt, hogy csak mentem az úton, és sírtam. Olyan mélységét tapasztaltam meg az Istennel való kapcsolatnak, amit még a kolostorban sem éltem át. Ezt az érzést nem tudom szavakkal elmondani – emlékezett vissza.

Célba ért

Gábor a 21. napon, több mint 630 kilométer megtétele után sérülései miatt meghozta a legnehezebb döntést. Nem tudta fizikailag folytatni az utat, ám Isten segítségével mégis eljutott Santiago de Compostela katedrálisához.

– Spanyolországban ritkán járnak buszok, azon a napon mégis volt egy járat a katedrálishoz, így az utolsó kilométereket busszal tettem meg. Megérkeztem, leültem a templom előtt és csendben imádkoztam. Nem a megtett kilométerek számítottak, hanem az a lelkiség, amit a zarándoklat adott. Az út során ért testi és lelki élmények, kihívások és megnyugvások mind arra vezettek, hogy most már elindulhatok hazafelé – zárta előadását.

A templomban ülők számára a vetített képek és az őszinte gondolatok nem csupán egy spanyolországi zarándoklat történetét idézték fel. A beszámoló végére szinte mindenki úgy érezhette, hogy legalább egy kis darabon ő is ott lépdelt a kavicsos ösvényeken, követte a sárga nyíl és a kagyló jelét, együtt kereste Gáborral azt, amiért az El Camino valójában létezik: az Istennel és önmagunkkal való találkozást.