Az egyszerű ajtó mögött mintha megállna az idő. A falakat mennyezetig érő polcok borítják, rajtuk egymás mellett sorakoznak a falusi élet egykori kellékei: istállóból érkezett tárgyak, mosdókád, tükrös szekrény, régi festmények, lovaskocsi részei, fűrész, lábasok, disznóvágás eszközei, egy súlyos fémmozsár.

– Mindegyiknek saját története van, és ha mesélni tudnának, rengeteg érdekességet hallhatnánk tőlük – mondja mosolyogva Kis István, miközben végigsimít egy több mint százéves bútor oldalán.

A petőfiszállási szakember 1991-ben kezdte pályáját bútorasztalosként. Már tanulóévei alatt a különleges munkák vonzották. Miközben társai egyszerű bútorlapokból készítettek szekrényeket, ő intarziás tárgyak készített és külföldi megrendelésekre bútormásolatokon dolgozott. Egy félegyházi mester mellett ismerkedett meg a restaurálás világával, amely azóta is a hivatása.

– A restaurálás nem egyszerű javítás. A bútor addig él, amíg el nem korhad. A fa ma is dolgozik, lélegzik, reagál a környezetére. Ezek a több száz éves bútorok számomra nem egyszerű tárgyak, inkább műkincsek. Ami másnak lom, az nekem alapanyag, érték és kincs – összegzi.

Munkája során kizárólag hagyományos technológiákat alkalmaz. A felületkezelésnél is ragaszkodik a régi módszerekhez. Sellak-politúrt és méhviaszt használ, ugyanazokat az anyagokat és technikákat, amelyekkel 80–180 évvel ezelőtt is dolgoztak az asztalosmesterek.

– Javításnál csak korabeli fát használok. Ez azt jelenti, hogy más, kidobásra ítélt bútorokat bontok szét, és azokból készítem el a hiányzó részeket. Van a műhelyemben háromszáz éves faanyag is. Akkoriban még nem gépekkel dolgoztak, hanem kézzel, bárddal faragtak. A szerszám nyoma ma is ott van a fán. Ez is a történetéhez tartozik – mondja.

Kossuth Lajos bútorait is restaurálta

Az elmúlt három évtized alatt számtalan különleges munkát bíztak rá. Restaurálta a Kiskun Múzeum udvarán álló haranglábat, a múzeum főkapuját, új kaput készített Móra Ferenc szülőházához, dolgozott a pálosszentkúti kegytemplom számára készített Fekete Madonna-szentképtartón, új életet adott szecessziós, art deco, neobarokk és biedermeier bútoroknak, szekereknek, fakereszteknek, kopjafáknak és emlékműveknek.

Egyik legnagyobb élménye volt az 1720-ban épült márianosztrai templom gyóntatószékének felújítása, és különösen emlékezetes számára azoknak a bútoroknak a felújítása is, amelyeket nagy valószínűséggel maga Kossuth Lajos is használt Debrecenben az 1849-es szabadságharc idején. A debreceni városházáról kerültek petőfiszállási műhelyébe ezek a 19. század eleji bútorok – köztük egy biedermeier stílusú szalonasztal, valamint egy szék.

– Nagy megtiszteltetés és különleges érzés volt olyan darabokon dolgozni, amelyek egy meghatározó történelmi korszak tanúi voltak. Szakmai kihívást is jelentett, mert korábban már felújították a bútorokat, ám az akkori javításnál számos hibát elkövettek, így ez tovább nehezítette a munkát. Az asztalt valamikor feketére színezték, eredendően azonban nem volt feketére pácolva, erről a lábak külső oldalain fellelhető berakások árulkodtak. Ezért első lépésként egy speciális módszerrel kellett a festéket eltüntetni – eleveníti fel.

Különösen büszke arra a saját kezűleg készített kopjafára is, amelyet 2025 októberében avattak fel a Bács-Kiskun vármegyei Hadkiegészítő Parancsnokság épületének bejáratánál. A 14 éve tartalékos katonaként szolgáló alkotó számára a kopjafa nem csupán mesterségének egyik kiemelkedő munkája, hanem a haza iránti elkötelezettségének jelképe is. Saját költségén készítette el és ajánlotta fel az udvaron elhelyezett emlékjelet azzal a szándékkal, hogy méltó módon kapcsolja össze a múlt emlékeit a jelen értékeivel. Jelenleg készíti második kopjafáját, ezt már a Magyar Tartalékosok Szövetsége megrendelésére. Az alkotást idén augusztusban szentelik fel.

Egy 300 éves templom újjászületése

Legalább ennyire fontos állomás volt számára egy borsodi református templom másfél évig tartó restaurálása. A XIV. századi templom 1700-as évek elején készült festett kazettás mennyezete, karzata és padsorai teljes felújításra szorultak.

– Felkérést kaptam, hogy vegyek részt a már felújítás alatt lévő templom restaurálásában. Mivel az épület és a tetőszerkezet is megújult, így a több mint 3 évszázada beépített faelemeket kibontották, én pedig a fakazettás mennyezet restaurálás utáni visszaépítésekor csatlakoztam a csapathoz. Rám várt az elkövetkező egy év alatt az összes pad, a karzatborítások, a Mózes-szék és az Úr asztala restaurálása. Mivel 300 évig a padok egyik oldala a templom falához volt rögzítve, szinte mind korhadt volt, de a Jó Isten segítségével és a több év tapasztalatával sikeresen minden darab elkészült. Megtisztelő és felemelő munka volt. A kész templomban megállva és körbenézve megfogalmazódott bennem: ha csak e miatt az egy munka miatt irányított az Úr a restaurátori hivatás irányába, akkor már megérte – emlékezik vissza.

A múzeumban minden tárgy új történetet kezd

István két éve már a Kiskun Múzeum állományvédelmi felelőseként-restaurátoraként is dolgozik. Munkája itt jóval túlmutat a bútorokon. A múzeumba beérkező tárgyakat megtisztítja, állapotukat felméri, szükség esetén javítja és előkészíti őket a leltározásra.

– Az elmúlt századok háztartási eszközei, világháborút megjárt fegyverek, 1900-as évekbeli rádió, sőt három-négyezer éves bronzkori lelet is járt már a kezemben. A cél mindig ugyanaz: szakszerűen gondoskodni arról, hogy minél tovább fennmaradjon az adott tárgy – meséli munkájáról.

A restaurátor szerint ebben a szakmában a tanulás soha nem ér véget. A szakmunkás-bizonyítvány után leérettségizett a Móra Ferenc Gimnáziumban, gazdasági informatikusi végzettséget is szerzett, jelenleg pedig a Néprajzi Múzeum továbbképzésén vesz részt.

– A Néprajzi Múzeum és a Szépművészeti Múzeum szakembereitől nemcsak a fa restaurálásának legkorszerűbb módszereit sajátítjuk el. Kő-, fém-, bőr-, textil- és szoborrestaurátorok is megosztják velünk tapasztalataikat, így átfogóbb képet kapunk a különböző műtárgyak megóvásáról. Ebben a hivatásban mindig akad valami új ismeret vagy technika, amelyet később a múzeumi munkában is hasznosítani lehet – vallja.

Miközben elköszönünk, egy régi szekér fából és fémből készült részei kerülnek a kezébe. Megkopott, repedezett, rozsdás, első pillantásra menthetetlennek tűnik. István azonban egészen más szemmel nézi. Nem a hibáit látja. Hanem azt, hogy milyen lehetett egykor – és milyen lehet újra.