Ötven év múltán tért vissza Montrealba Réczi László

– Milyen érzés volt ötven év után visszatérni Montrealba, és újra látni azokat a helyszíneket, amelyekhez ilyen fontos emlékek kötődnek?
– Nagyon örömmel vittem ki a feleségemet is, hogy legalább lásson egyet a sok helyszín közül, ahol én érmet szereztem. Közösen fedeztük fel azokat a sportlétesítményeket, ahol annak idején az olimpiai eseményeket rendezték. A birkózócsarnokot kerestük meg az elsők között. Nagyon hálás voltam azért, hogy kívülről szinte semmit nem változtattak rajta. Ugyanúgy oda tudtam találni, mintha tegnap jártam volna ott.
Persze a funkciók időközben megváltoztak. A birkózócsarnokból jégkorongcsarnok lett, a vívócsarnok pedig moziközpontként működik. Az uszodát viszont meghagyták eredeti funkciójában. Jó volt látni, hogy ezek az épületek még mindig ott állnak.
– Mennyi idő kellett ahhoz, hogy végigjárják az egykori olimpiai helyszíneket?
– Ez egy hosszú folyamat volt, nem tudtuk egy nap alatt körbejárni valamennyit. Az evezős versenyek helyszínét is felkerestük, ami számomra új élmény volt. Akkor még nem tudtam, hogy 1975-ben világkiállítást rendeztek Montrealban. Egy mesterséges szigetet is építettek erre a célra, és később az olimpiai események egy részét is ott rendezték meg. Nagyon látványos és szép hely lett.
Ezen kívül különböző programokon is részt vettünk. Hajókáztunk a Szent Lőrinc-folyón, este pedig egy tűzijátékot is megnéztünk. Nagyon kellemes élmény volt.

– A montreali út egyik különlegessége lehetett, hogy nemcsak a sportlétesítményeket látta viszont, hanem régi ismerősökkel is találkozott.
– Igen, ez nagyon érdekes része volt az utazásnak. Az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor ötven év után találkoztam azzal a hölggyel, aki annak idején három magyar birkózót, köztük engem is meghívott ebédre, mert panaszkodtunk, hogy nem volt megfelelő az étel.
Most odajött hozzám, és azt mondta: „De jó, hogy ötven év után újra látlak, remélem, megismersz.” Mondtam neki, hogy ha egy kicsit segít, talán sikerül. A fényképek sokat segítettek, és végül természetesen felismertük egymást. Nagyon megható találkozás volt.
Egy korábbi birkózó ismerőssel is találkoztam, és közös fényképeket nézegettünk. Az unokája is ott volt velünk. Ezek nagyon kellemes élmények voltak, ugyanakkor ötven év nagyon hosszú idő, és bizony már nem emlékeztem minden részletre.
Volt azonban szomorú része is. Amikor megérkeztünk, és találkoztunk az egykori sportolókkal, kiderült, hogy néhányan már nem lehetnek közöttünk. Többen elhunytak az elmúlt ötven évben. Mások már bottal vagy segítséggel tudtak csak közlekedni, a rendezvényeken is támogatni kellett őket.
Ez természetesen nem volt felemelő érzés. De ilyen az élet. Örültünk annak, hogy a Jóisten megadta nekünk a lehetőséget, hogy ezt az élményt ötven év után újra átéljük. Nemcsak a sikereinket élhettük meg annak idején Montrealban, hanem most vissza is térhettünk oda, és újra megnézhettük azokat a helyszíneket.

– Milyen volt újra belépni abba a stadionba, ahol annak idején olimpikonként szerepelt?
– Nagyon jó érzés volt. Szinte filmszerűen bevillantak az emlékek. Annak idején óriási hangzavar fogadott bennünket, amikor beléptünk. Most éppen felújítás alatt állt a stadion, de így is nagy élmény volt újra ott lenni.
Az pedig különösen felemelő érzés volt, amikor megláttam a nevemet az olimpiai résztvevők között. Az ember ötven év után visszamegy, és látja, hogy ott van a neve. Ez azt jelenti, hogy valamilyen nyomot hagyott azon a helyen. A stadion mellett van egy tér, amelyet Nadia Comăneci román tornásznőről neveztek el. Ott minden résztvevő ország számára kialakítottak egy-egy emlékhelyet, és a magyar sportolók neve is szerepel rajta. Az olimpiai érmesek és az olimpiai bajnokok számára külön táblákat is elhelyeztek
Így több helyen is megtaláltam a nevemet. Nagyon kellemes érzés volt látni, hogy ott vagyok, hogy nyomot hagytam.
– Önnek különösen erős lehetett ez az élmény, hiszen Montrealban olimpiai bronzérmet szerzett.
– Igen, és amikor az ember visszatekint a pályafutására, akkor azt látja, hogy nagyon sok országban járt a sportnak köszönhetően. Én 35 országban jártam. Ez önmagában is nagy élmény, de úgy érzem, nem eredménytelenül tettem mindezt. A világbajnoki cím, az olimpiai érem és a további világbajnoki helyezések azt mutatják, hogy ott volt a helyem a nemzetközi birkózás élvonalában.

– Nem sokkal a montreali látogatás után egy budapesti ünnepségen is részt vett, amely a három olimpia, Melbourne, Montreal és Atlanta sportolóit méltatta.
– Igen, ez is nagyon érdekes program volt. Az olimpiai bizottság két munkatársával Montrealban is megismerkedtem, és később meghívtak erre az ünnepségre. Budapesten, a Larus étteremben tartották, ahol egyébként rendszeresen vannak olimpiai érmesek találkozói.
Sok olyan sportoló jelen volt, aki Montrealban szerepelt, és természetesen az atlantai olimpikonok közül is sokan eljöttek. Volt egy ünnepség, beszédek, műsor, majd a három olimpia eseményeit idézték fel. Nagy örömömre a montreali képanyagban én is szerepeltem.
Ezt követően díjakat is átadtak, majd vacsora és kötetlen beszélgetés következett. Gyulai Zsolt mondott ünnepi beszédet, amelyben megemlékezett a három olimpiáról is.

– Ezek szerint a montreali visszatérés nemcsak egy utazás, hanem egyfajta visszatekintés is volt az egész sportpályafutására.
– Igen. Nagyon sok érdekes dolgot tudtam meg a három olimpia kapcsán. Különösen érdekes volt a melbourne-i olimpia története és az, hogy az 1956-os események hogyan hatottak a magyar sportra. Sok olyan részletet hallottam, amiről korábban nem tudtam.
Örültem, hogy meghívtak erre a programra, és annak is, hogy a feleségemmel együtt vissza tudtunk menni Montrealba. Kanadában korábban is jártunk, a Niagara-vízesést is megnéztük, de ez az út egészen más jelentőséggel bírt. Ötven év után újra ott állni azon a helyen, ahol az ember olimpiai érmet szerzett, nagyon felemelő érzés.
Réczi László 1972-ben a müncheni olimpián a 10. helyen végzett, négy évvel később Montrealban pedig a kötöttfogású 62 kilogrammos súlycsoportban bronzérmet szerzett. A Kiskunfélegyházi Vasas versenyzőjeként háromszor nyert magyar bajnoki címet, a világbajnokságokon pedig 1973-ban, 1974-ben és 1975-ben bronzérmet szerzett. Pályafutása egyik csúcspontját 1977-ben Göteborgban érte el, ahol világbajnoki címet nyert.

Fotó: Réczi László / olimpia.hu






