Vannak álmok, amiket évekig csak dédelgetünk, aztán egyszer eljön a pillanat, amikor nem várunk tovább. Emily néhány éve egy beszélgetésben hallott először az El Caminoról a lányától. Blanka már rég elfelejtette a beszélgetést, Emilyben viszont ott maradt a gondolat.

Tavaly még egy nagyobb női túrát tervezett, ami végül nem valósult meg. Idén aztán úgy döntött: nem vár tovább. Megvette a repülőjegyeket, kijelölte az időpontot, és Blankával elindultak.

Hatvan kilóval könnyebben

Emily Pesten dolgozik testnevelő tanárként, emellett a Jogging Plus Sportegyesület triatloncsapatának edzője. Két éve maga is triatlonozik. Korábban dobóatléta volt, ezért különösen büszke arra, hogy felnőttként egy állóképességi sportban is megtalálta a helyét.

Az útig azonban hosszú folyamat vezetett. Gyermekei születése után jelentősen meghízott. Egy triatlonversenyen egyszer azt mondta, a következő évre lefogy negyven kilót, és teljesíti a triatlont. Végül hatvan kilót adott le másfél év alatt.

– Nem tudom, mi volt a titka. Egyszer csak elkezdtem fogyni – meséli. Amikor pedig könnyebb lett, újra futhatott. A futás gyerekkora óta nagy szerelem számára, még akkor is, ha hosszútávfutóként soha nem számított igazán jónak.

A kerékpározás mindig is része volt az életének. Gyerekként családi túrákon biciklizett, fiatal tanárként gyerekeknek szervezett túrákat, az elmúlt tíz évben pedig rendszeresen részt vesz a Bringás Vándor programban. Magyarországot tulajdonképpen biciklin fedezte fel, ezt a szeretetet pedig a gyerekeinek is átadta.

Egy régi ötletből valóság

Az El Camino ötlete néhány éve Blanka és egy barátnője beszélgetéséből indult. Emily azt mondta, szívesen velük tart, de gyalog nem szeret túrázni. Inkább fussák vagy biciklizzék végig.

A húszéves Blanka egyetemista, környezetvédelmi mérnöknek tanul, és maga is elvégezte a Bringás Vándor túravezetői képzését. Emily három gyermeke közül vele van különösen egy hullámhosszon, ha természetről, kerékpározásról és kalandokról van szó.

– Nem volt kérdés, hogy vele menjek. Nagyon egy hullámhosszon vagyunk abban, hogy mit szeretünk a természetben.

Idén végül nem vártak tovább. Emily megvette a jegyeket, onnantól pedig már nem volt visszaút.

784,5 kilométer, tízezer méternyi szint

A francia utat választották. Saint-Jean-Pied-de-Portból indultak, és Santiago de Compostelába érkeztek. Augusztus 20-án kezdték az utat, szeptember 3-án értek célba. Tizenöt nap alatt 784,5 kilométert tekertek, több mint tízezer méternyi szintemelkedéssel.

Emily szerint biciklivel a Camino különösen kemény. A gyalogos útvonal több szakasza nagy kövekkel borított, ezért a kerékpárosok sok helyen a mellette futó úton haladnak. Naponta ráadásul jóval nagyobb távot tesznek meg.

Volt, hogy síkabb szakaszon is több száz méternyi szintet gyűjtöttek, miközben erős szembeszéllel küzdöttek. Reggel hat fokban indultak, délutánra pedig 35 fok lett. Olyan is előfordult, hogy negyven kilométer emelkedő után Blanka közölte: még nyolc kilométer van hátra, ráadásul tizenkét százalékos emelkedővel.

Az útvonalat Blanka tervezte, három alkalmazással dolgozott, és ő volt a szigorú túravezető is. Ő mondta meg, mikor és hol pihennek, mikor indulnak tovább. Emily pedig finanszírozta az utat – így osztották fel egymás között a feladatokat.

„Emily megy, Emily halad”

A sportolói múlt sokat segített Emilynek. Minden nap volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, elég volt, másnap reggel azonban újra készen állt az indulásra.

Blanka egyszer így magyarázta neki a gyors regenerálódását:

– Anyucikám, azért, mert a sejtjeid is tudják, hogy itt nincs megálló. Nagyon gyorsan kell regenerálni, mert Emily megy. Emily nem áll meg, Emily halad.

Emily maga is úgy jellemzi magát, mint aki szeret pörögni. A Camino egyik legnagyobb ajándéka éppen az volt, hogy megtanította lassítani és elengedni dolgokat.

– Kell egy ilyen Camino, hogy lehiggadjak. Nem gondoltam, hogy ennyire hatással lesz rám lelkileg, de sokkal többet adott, mint amire számítottam.

Az út előtt elsősorban sportteljesítményként és kihívásként tekintett a Caminora. Nem a vallási, inkább a kulturális és fizikai oldala érdekelte. Arra nem számított, hogy a komoly fizikai terhelés lelkileg is ennyire felszabadítja.

„Most már magamért is”

Santiago de Compostelában minden út egy helyre vezet. Emily úgy emlékszik, mintha egy hatalmas hangyabolyban mindenki ugyanabba az irányba tartana. A hátizsákokon ott a kagyló, mindenki a katedrális felé igyekszik.

Amikor megérkeztek a monumentális térre, Emily elsírta magát. A körülötte lévők is sírtak, nevettek, ölelkeztek, fényképeztek. Felhívták a férjét és a legkisebb gyermekét, hogy megmutassák, hová értek, majd leültek az árkádok alá és megették a szendvicsüket.

Ott fogalmazódott meg benne az út legfontosabb felismerése.

– A mi generációnk úgy lett szocializálva, hogy csináljuk a dolgunkat, de mindig másért. És itt vagyok 58 évesen, és végre csináltam valami nagy dolgot, aminek semmi célja nem volt. Csak egyszerűen jó. Mert én ezt meg akarom csinálni. Magamért.

Korábban is tett dolgokat saját magáért: megszerezte a diplomáját, a jogosítványát. Ez azonban más volt. Egy bakancslistás álom, amit saját magának valósított meg.

Még azt is elengedte, hogy az út alatt már elkezdődött az iskola. Engedélyt kért az igazgatójától, hogy később kezdjen, mivel befizetett úton volt. Megkapta.

– Engedd el! – ez lett számára az egyik fontos tanulság.

Mindig csak a következő lépés

Barátai közül többen aggódtak érte, hogy belevág egy ilyen hosszú és megterhelő útba. Emily azonban nem kételkedett abban, hogy célba érnek.

– Mindig csak a következő lépést kell megtenni. Nem kell messzire nézni, mindig csak a következő, mindig csak a következő.

Ezt azóta az életére is másképp látja. Ha egy hegy áll előtte, fel kell menni rajta. Ha nehéz, akkor is meg kell tenni a következő lépést. A Camino így számára személyiségformáló tapasztalattá vált.

Anya és lánya, két külön világban

A húszéves Blanka és édesanyja között 38 év a korkülönbség, mégis természetesen működött az együtt utazás. Emily nem várta el a lányától, hogy végig mellette haladjon, mindketten a saját tempójukban mentek.

Blanka néha megvárta őt az emelkedőkön, a hegytetőkön vagy egy-egy elágazásnál. Amikor megálltak, beszélgettek, máskor pedig mindenki elmerült a saját gondolataiban és a tájban.

– Nem volt melankólia. Végig eufória volt azokon a tájakon.

Útközben más kerékpárosokkal is összetalálkoztak. Volt egy kisebb társaságuk is, akik nem mindig együtt haladtak, de napközben többször találkoztak. Öt-hat magyarral is összefutottak.

Sasok a Pireneusokban, kövek a keresztnél

Az út egyik legnagyobb élménye a Pireneusokban érte őket. Ködben haladtak a hegyek között, amikor mindössze három méterre tőlük felszállt egy sas. Aztán észrevették, hogy a környéken hatvan-hetven sas lebeg a levegőben.

A Cruz de Ferro, a Camino egyik legmagasabb pontja szintén mély nyomot hagyott Emilyben. A mintegy 1500 méteren álló vaskereszthez hat kilométeres, körülbelül 800 méteres emelkedő vezet. A kereszt tövében hatalmas kőhalom alakult ki, mivel a zarándokok évszázadok óta köveket visznek oda.

Emily és Blanka is vitt magával egy-egy követ otthonról.

Emily ott leült, imádkozott, majd a kövét letette a halomra. Nem katolikusok, de hívő emberek. A követ az elmúlt három-négy nehéz év jelképeként vitte magával.

– Hálát adtam azért a három-négy évért, ami történt, meg az egész mindenségért, és ezt én ide így leteszem. És akkor ez itt marad. Tudtam, hogy a szimbolikus dolgoknak van jelentőségük, de amikor tényleg odamentél és letetted, az valami eszméletlen érzés volt. Utána pedig: na akkor, menjünk tovább.

Egy dal és egy régi emlék

Egy másik megható pillanat egészen másképp érkezett. Egy albergue-ben katolikus testvérek hívták meg őket közös éneklésre. Emily megismerkedett egy Fernandó nevű férfival, aki körülbelül vele egyidős lehetett, hat gyermeke és több mint húsz unokája volt.

Beszélgettek az életről és a teremtett világról, majd Fernando énekelni kezdte a Guantanamerát.

Emilynek ekkor egy régi emlék ugrott be: húszévesen egy békefesztiválon ült vászontáskával az oldalán, és ugyanezt a dalt énekelte. Az emlék egyszerre volt megható és mulatságos. Blanka pedig nem tudta, mi az a régi „szimatszatyor”, ezért együtt rákerestek az interneten.

– Nagyon jókat nevettünk rajta.

Biciklik, szállások és spanyol közeg

A bicikliket nem vitték magukkal, hanem bérelték. Emily utánaszámolt, és úgy találta, hogy a szállítás több repülő- és buszúttal nagyobb macera lett volna, árban pedig nem jártak volna sokkal jobban. Egy erre szakosodott céget választottak, amely Saint-Jean-Pied-de-Portba szállította a kerékpárokat, a célban pedig visszavette őket.

A biciklik végig hibátlanul működtek, még defektjük sem volt. Kaptak pótgumit és szerszámokat is, nagyobb meghibásodás esetére pedig a kölcsönző vállalta a cserét.

Fejenként körülbelül 8-10 kilónyi csomaggal indultak, Emily szerint minimális felszereléssel.

A francia Camino jól kiépített rendszerrel működik. A településeken albergue-k, vagyis zarándokszállások várják az érkezőket. Van mosoda, konyha, biciklitároló, a szállások pedig egyszerűek és tiszták. Többször aludtak adományalapú helyen, máskor 10-15 euróért kaptak szállást.

A zarándokútlevélbe gyűjtötték a pecséteket, a szállásokon pedig a biciklisekre is felkészültek. Este tízkor teljes csend van, reggel hat órától lehet indulni.

Emily számára külön élmény volt, hogy újra spanyol nyelvi közegben lehetett. Egy évet élt Madridban, három évet pedig Mexikóban, így anyanyelvi szinten beszél spanyolul. A lányával ellentétben ő főként ezen a nyelven kommunikált.

– Nagyon élveztem, hogy végre újra spanyol közegben lehetek. Ráadásul mindig megdicsértek, milyen szép mexikói akcentusom van.

A napjaiknak hamar kialakult a ritmusa: fél hatkor keltek, hétkor indultak, tekertek, majd megérkeztek a szállásra. Délután pihentek, este bevásároltak, megnézték a települést, vacsoráztak, majd aludtak.

„Ne gondolkodjon, induljon el!”

Emily szerint annak, aki az El Caminon gondolkodik, a legfontosabb tanács egyszerű:

– Ne gondolkodjon. Szervezze meg, induljon el, csinálja meg.

Teljesen felkészületlenül azért nem érdemes nekivágni, valamennyi erőnlét szükséges. Gyalogosan szerinte átlagos kondícióval is teljesíthető, de fontos a megfelelő cipő, a gyaloglás gyakorlása és a hátizmok erősítése. A kerékpáros változathoz természetesen rendszeres bringázásra is szükség van.

A spanyol közlekedési kultúra is kellemes meglepetés volt számukra. A forgalmas utak mellett gyakran széles leállósáv áll a biciklisek rendelkezésére, az autósok pedig nagy ívben kerülték ki őket. A kamionok különösen figyeltek a biztonságos távolságra.

A kalandnak nincs vége

Az El Camino után Emily fejében már újabb túrák vannak. Egyik nagy vágya, hogy végigbiciklizze a Dunát a Fekete-erdőtől Bécsig. Van egy ennél nagyobb, egyelőre még csak álomként létező terve is: Dél-Amerika hosszában való végigbiciklizése.

Egyelőre nem tudja, megvalósul-e, hogyan és mikor.

Egy dolog azonban biztos: a Camino után már kevésbé vár arra, hogy majd egyszer eljön a megfelelő idő.

– Életünk kalandja volt. Eddig biztosan.

Fotó: beküldött