Első hallásra talán nem pont ez a kép jelenik meg a lelki szemeink előtt, ha egy katolikus papra gondolunk. A klasszikus sztereotípiák világa inkább a megfontolt léptek, a nehéz liturgia és a tömjénfüst misztikus illatával kapcsolódik össze. Péter atya azonban könnyed természetességgel, mondhatni egy laza gázfröccsel cáfol rá minden megkövesedett előítéletre. A főplébános egyszerre határozott és közvetlen, mélyen hívő, mégis rendkívül emberközeli személyiség. Ő az a lelkipásztor, aki a sekrestyében ugyanolyan természetességgel akasztja a fogasra a nehéz, bogárfoltos motoros kabátot a hófehér alba mellé, mint amilyen őszinte áhítattal tud örülni a tengerpart morajlásának vagy egy kiadós, barátokkal töltött gurulásnak. Számára a kétkeréken száguldás nem olcsó vagányság, és végképp nem amolyan modern feltűnési viszketegség. Sokkal inkább egyfajta guruló lelkigyakorlat, ahol a szabadság, a fegyelem és a Teremtő munkája a természetben kéz a kézben járnak.

Amikor a Szentléleknek remek a humorérzéke

Péter atya Kiskunhalason nőtt fel, és ha a sorsnak van humorérzéke – márpedig a világ sokszínűségét látva biztosan van –, tősgyökeres katolikus létére egy református gimnáziumban koptatta a padokat. Családjában az ökumené nem unalmas egyházi elmélet volt, hanem a mindennapi valóság: édesapja családja katolikus gyökerekkel rendelkezett, míg édesanyja ágán a református hagyományok domináltak. A hit azonban nem kötelező, szigorú házi feladatként volt jelen az életében, amit a szülők ráerőltettek volna a gyermekre. Mint meséli, a szülei akkoriban nem gyakorolták aktívan a vallásukat, így semmiféle nyomás nem nehezedett rá, megvolt a kellő tere és ideje felfedezni a világot.

A nagy fordulópontot végül egy helyi plébániai ifjúsági közösség hozta el. A gimnáziumi hittanórák és a valódi, megtartó közösségi élmények lassan, észrevétlenül terelgették a hit, majd a papi hivatás gondolata felé. Pedig gyermekként még egészen más forgatókönyvek is léteztek a fejében: élénken érdeklődött az állatorvosi pálya iránt, vonzotta a katonaság fegyelmezettsége, és a sport is központi helyet foglalt el a mindennapjaiban. Ám ahogy az évek múltak, egyik gyermekkori álom sem adott olyan mély, belső bizonyosságot, mint az a halk, de kitartó hívás, amelyet később egyre tisztábban hallott a lelkében. Tudta, hogy ez a belső hang nem tőle jön, nem ő találta ki, nem egy hirtelen jött tinédzserkori fellángolás volt. Jelezte, hogy a Mindenható odafent néha egészen konkrét terveket tartogat számunkra, még ha mi elsőre másfelé is indulnánk. A döntés persze nem egy csapásra, hollywoodi fényáradatban született meg: komoly belső vívódás és hosszas mérlegelés előzte meg azt a végső, bátor igent, amely aztán egy életre meghatározta a küldetését.

Műanyag kismotortól a japán ménesig

Bár a papi gallérra még éveket kellett várni, a motorok iránti szerelem jóval korábban, mondhatni az eszméletével egy időben érkezett meg hozzá. Már óvodásként egy fekete műanyag kismotor volt a legnagyobb kincse a játékok között, amelyet addig nyúzott és hajtott fáradhatatlanul az udvaron, amíg a technika végleg meg nem adta magát a lankadatlan gyermeki energia alatt. Később jött az igazi szintlépés, amikor édesapja régi Simsonján ülhetett először valódi, benzinszagú gépre. Az a régi, pedálos, kormányváltós csoda ma már féltett ritkaságként feszítene a veterán kiállításokon, Péter atyának viszont akkor a tiszta szabadság első szárnybontogatását jelentette.

Az idők múltával aztán a műanyagot és a hűséges Simsont felváltotta az első saját nagymotor, a Kawasaki Z750. Nagyon örült neki, hiszen az ember ilyenkor tényleg úgy érzi, hogy testet öltött és megvalósult egy régi, gyermekkori álma. A motorozás azonban számára sosem a puszta sebességmámorról vagy az esztelen adrenalinfröccsről szólt, sokkal inkább egy olyan mentális állapotról, ahol a külvilág minden zakatoló háttérzaja elnémul, amint ráadja a gyújtást. Olyankor egyszerűen kitisztul az ember feje, mintha hirtelen bezáródna az összes feleslegesen nyitva maradt ablak a számítógépen, és csak a tiszta lényeg maradna.

Két keréken a Dolomitoktól a szlovén tengerpartig

A plébániai naptárban persze ritka kincs a szabadidő, de ha teheti, útra kel. Van, amikor konkrét úti cél várja: egy csillogó hegyi tópart, egy technikás szerpentin, vagy egy régen látott, kedves barát. Máskor viszont egyszerűen csak felül a nyeregbe, elfordítja a kulcsot, és teljesen rábízza magát az útra: majd a következő kereszteződésnél eldől, merre kanyarodik tovább a motor eleje. Úgy véli, néha egyáltalán nincs különösebb célja az útnak, csak menni jó, maga a haladás és a táj változása az, ami feltölti az embert.

A hosszabb túrák közül több is különösen kedves a szívének. Az egyik legemlékezetesebb kalandja során Délvidékről indult, barátokat látogatott meg, majd Győrön, a híres Mariazellen és Ausztrián keresztül egészen a fenséges, égnek meredő Dolomitokig döntögette a kanyarokat. A hegyi levegő után aztán a szlovén tengerpart felé vette az irányt, ahol végre teljesen sikerült letennie a hétköznapi adminisztráció és teendők nehéz súlyát. Reggel kávézni a tengerparton, nézni a még alvó kikötőt, aztán felvenni a kabátot és továbbindulni – ezek olyan pillanatok, amiket szerinte nem lehet igazán szavakba önteni, egyszerűen át kell élni őket a maguk valójában.

Zéró meditáció a kanyarban, nagy csendek a pihenőben

A természet szeretete nála szoros családi örökség: kisfiúként rengeteget túrázott, sátorozott a szüleivel, s ez a kapcsolat felnőttként, papként csak még tovább mélyült. Számára a bakancsos túrázás és a motorozás sem a teljesítményről vagy a kilométerek hajhászásáról szól, hanem a fókuszált jelenlétről. Vallja, hogy nem kell mindig beszélni, néha a csend a legfontosabb és a legtartalmasabb válasz. Barátaival gyakran úgy vágják zsebre a kilométereket az erdei ösvényeken, hogy hosszú órákon át egyetlen szót sem szólnak egymáshoz, mégis tökéletes köztük az egyetértés, miközben felerősödnek az erdő rejtett hangjai, a madarak éneke, a száraz gallyak roppanása és a szél zúgása.

A motor nyergében ülve persze egészen másfajta figyelemre van szükség. Péter atya gyorsan eloszlatja a romantikus tévhiteket: a sisak alatt egyáltalán nincs helye a mély, elrévedő teológiai meditációnak vagy a klasszikus imádságnak, hiszen az embernek minden másodpercben százszázalékosan az útra, a kanyarokra és a forgalomra kell fókuszálnia. A motorozás közbeni elcsendesedés nála nem elmélyült fohászt jelent, hanem a külvilág felesleges, mesterséges zajainak teljes kizárását. Az imák és az elmélkedések ideje akkor jön el, amikor a gép már biztonságosan a sztenderen áll, és lekerül a bukósisak. Péter atya úgy véli, a modern világ egyik legnagyobb problémája éppen az állandó, mesterséges zaj, a telefonok csörgése és a városi forgalom. A természetben és az utazások nyugalmas megállóiban viszont végre újra meg lehet tanulni figyelni. A csend számára sosem az ürességet jelenti, hanem a valódi találkozást: Istennel, önmagával és a teremtett világgal.

„Dicsértessék!” – bőrdzsekiben és bukósisakban

Nem csoda, hogy sokan meglepődnek, amikor kiderül, hogy a plébános úr kétkeréken szeli az utakat. Az emberek fejében még mindig makacsul él egy kissé merev kép arról, hogyan kellene viselkednie egy lelkipásztornak, ő azonban köszöni szépen, nem kér a mesterkélt szerepjátékokból, és igyekszik teljesen önazonos maradni. Tudja, hogy a közösség megkülönböztetett figyelemmel kíséri a papok minden lépését, és a sztereotípiák miatt könnyen születnek félreértések. Ennek ellenére szilárdan vallja: fontos megmutatni, hogy a lelkipásztorok is hétköznapi, hús-vér emberek, akiknek ugyanúgy szükségük van fizikai és mentális feltöltődésre, pihenésre és tiszta örömforrásokra ahhoz, hogy aztán a szószéken vagy a hívek között teljes szívvel tudjanak mások felé fordulni.

Minden embernek kell valami, ami teljesen kizökkenti a hétköznapokból, mondja végtelenül pragmatikusan. Ráadásul az egyházmegyében sincs egyedül a szenvedélyével: több pap kollégája is hódol a benzingőznek, sőt, korábban még egy motoros papi közösség létrehozásával is megpróbálkoztak. Bár a sűrű plébániai naptárak és a földrajzi távolságok miatt nehéz összehangolni a közös gurulásokat, a testvéri kapcsolat és az összetartozás érzése szorosan megmaradt közöttük.

A két kerék és a biztonságos alázat

A szabadságérzet gyönyörű dolog, de a motorozás kőkemény felelősséget is jelent. Péter atyának is volt már olyan meleg helyzete az utakon, amely egy életre emlékeztette arra, mennyire törékeny az emberi lét a száguldó autók között. Egyszer egy figyelmetlen autós váratlanul fordult be közvetlenül elé egy kereszteződésben, és csupán néhány centiméteren, na meg a reflexeken múlt, hogy nem történt tragédia. Ez az eset végleg megtanította arra, hogy mindig úgy közlekedjen, mintha a másik autós egyáltalán nem látná őt, ez ugyanis a motoros életbenmaradás záloga.

Amikor azonban a motoros közösségről beszél, nem a veszélyek, hanem az irgalmas szamaritánusi példák és az összetartás jut eszébe. Az útközbeni bajtársiasság, a szembejövők kötelező, baráti intése és az ismeretlenek figyelmessége mind azt erősítik benne, hogy az emberekben még mindig ott van a jóság. Egyik romániai túrájuk során például az egyik útitársuk elesett a motorral egy kanyarban. Mire Péter atyáék észlelték a bajt és visszafordultak hozzá, idegen motorosok már ott teremtek a helyszínen, felsegítették, vigyáztak rá, és minden arra járó lassított, hogy szükség van-e segítségre. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember a saját bőrén érzi, hogy nincs egyedül, és ebben a mondatban már ott cseng a felebaráti szeretet tiszta, sallangmentes igazsága is.

A végső útravaló: Ne meneküljünk a zajba!

Búcsúzóul arról kérdeztük a motoros plébánost, mit üzen azoknak, akik a természet lágyán vagy az utak porában keresik a belső békét. Válasza végtelenül egyszerű, mégis egyből célba talál: ne féljünk a csendtől!

Szerinte a mai világban azért menekülünk kényszeresen a folyamatos alapzajba, mert megijedünk attól, amit a csend magányában, a saját gondolatainkkal szembenézve meghallanánk. Pedig a lelki nagytakarítás és a belső egyensúly pontosan itt, a kikapcsolt kütyüknél kezdődik. Ha megadjuk a tiszteletet a természetnek, és nem szórjuk tele felesleges zajjal, egyszer csak észrevesszük, mennyi rejtett szépség és kegyelem vett körül minket eddig is.

Geszler Péter története így válik sokkal többé egy lelkipásztor rendhagyó hobbijánál. Példája a legjobb bizonyíték arra, hogy a mélyen megélt hit és a földi élet tiszta örömei tökéletesen megférnek egymás mellett. Lehet valaki egyszerre elhivatott pap és szabadságvágyó motoros, komoly lelkivezető és jó humorú beszélgetőpartner. És talán éppen ettől a sallangmentes, őszinte természetességétől válik olyan hitelessé: mert miközben másokat támogat a hit útján, a nyeregbe ülve ő maga is pontosan ugyanazt keresi, amit mindannyian – egy kis békét, csendet, szabadságot és valódi, tiszta pillanatokat.