– A Bozóki név Kiskunfélegyházán szinte egyet jelent a kőfaragással. Nálatok ez valóban generációkon átívelő történet?

– Igen, abszolút. Én már az ötödik generáció vagyok az építőiparban, és ebből a harmadik, aki konkrétan kőfaragással foglalkozik. A családban mindig volt valamilyen kötődés az építéshez, az alkotáshoz, a kétkezi munkához. A nagypapám még műkővel dolgozott, mert akkoriban a gránit szinte luxuscikknek számított. Egy síremlék általában műkőből készült, és maximum egy kisebb gránittábla került bele.

Aztán édesapám idejében teljesen átalakult a világ. Elérhetőbbé váltak a természetes kövek, megjelentek a gránit síremlékek, később pedig az épületkő munkák: lépcsők, párkányok, homlokzati elemek. Mire én belenőttem ebbe az egészbe, addigra már a belsőépítészet kezdett előtérbe kerülni. Konyhapultok, mosdók, burkolatok, egyedi bútorok – teljesen más lett az igény, mint akár húsz évvel ezelőtt.

Közben maga az anyaghasználat is rengeteget változott. Ma már nem csak természetes kövekkel dolgozunk, hanem úgynevezett technikai kövekkel, kvarc kompozitokkal, nagytáblás kerámiákkal. Ezek jóval modernebb megoldásokat kínálnak, és olyan elképzelések is kivitelezhetők velük, amelyek természetes kőből nem minden esetben valósíthatók meg. 

– Neked ez mindig egy egyértelmű út volt? Vagy volt olyan pont, amikor más irányba indultál volna?

– Kimondva sosem volt, hogy nekem ezt kell továbbvinnem, de valahogy mindig benne volt az életemben. Gyerekként már sok időt töltöttem édesapámmal a műhelybe. Először biciklivel, aztán amikor lett motorom, nyaranta folyamatosan mentem vele felmérésekre. Nyilván kisgyerekként még nem engedett oda a veszélyesebb munkákhoz, de ott voltam a porban, a gépek között, láttam az egész működését. Szerintem ez így észrevétlenül belém ivódott.

Középiskola után azért kerestem az utamat. Tudtam, hogy fontos lenne egy diploma, ezért építőmérnöki irányba indultam, de előtte lényegesnek tartottam egy kézzel fogható szakma elvégzését, ami nem mellesleg nagyon közel áll a családunk tradíciójához, így jelentkeztem a gödi Piarista szakképző iskola a kőfaragó képzésére. 

Budapestre költözésemmel megkezdtem 2 éves szakmai gyakorlati és elméleti edukációmat. Gimnázium után egy szakiskolai közegbe bekerülni szintén furcsa váltás volt, de utólag nagyon sokat adott.

Utána felvettek a Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Kar építőmérnök szakra, de másfél év után éreztem, hogy nem igazán találom benne magam. Én mindig inkább a gyakorlati dolgokban voltam otthon. Ez időben nagyon sok változáson esett át a cég és a helyzet hozta, hogy hazajöjjek segíteni, de utólag azt mondom: nagyon jó döntés volt. Kemény korszak következett, de együtt át tudtuk vinni a céget azon az időszakon, és azóta is együtt dolgozunk.

– Mennyire nehéz ma ezt a szakmát életben tartani?

– Őszintén? Nagyon. Ez egy gyönyörű szakma, de elképesztően összetett. Ma már nagyon komoly kihívás életben tartani ezt a mesterséget. Bár kívülről sokan csak a kőfaragást látják benne, a valóságban egyszerre kell ismerni a természetes köveket, a modern anyagokat, a gépeket, a restaurálást, a különböző ragaszási technikákat és magát a kivitelezést is, ami sok esetben rengeteg logisztikával, szervezéssel jár. Egy síremlék és egy modern konyhapult teljesen más világ, mégis ugyanennek a szakmának a részei. 

Közben egyre kevesebben választják ezt a pályát. Fizikailag is megterhelő hivatás, amely rengeteg kitartást és hosszú évek tapasztalatát igényli. Sokszor mondom, hogy ez egyszerre áldás és átok: rengeteg mindent tudunk csinálni, de emiatt nagyon nehéz jó szakembereket találni.

Pedig a kőfaragás valójában az egyik legősibb mesterség. Csak ma már teljesen más formában létezik, mint régen.

– Az Octogon magazinban is szerepelt egy munkátok. Mit jelentett ez számotokra?

Nagyon jó visszaigazolás volt. Büszkeséggel tölt el minket, hogy egy budapesti generálkivitelező céggel dolgozhattunk és a közös munkánk egy ilyen rangos szakmai felületen is megjelenhetett. A Normafánál épült családi ház projekt kapcsán cégünk a konyha és fürdőszobapultok kivitelezését látta el. Az ilyen munkáknál nemcsak maga a kivitelezés számít, hanem az együttműködés is. Ebben a projektben például nagyon emberi és gördülékeny volt a közös munka a kivitelezőkkel és a tervezőkkel is. Azóta is dolgozunk együtt több projekten, és azt látjuk, hogy egyre több belsőépítész talál meg minket ajánlás útján. Mi igazából szinte teljesen így működünk: kevés marketinggel, inkább szakmai kapcsolatokon és ajánlásokon keresztül.

– Van olyan munkátok, amire különösen büszke vagy?

– Talán az egyik legkülönlegesebb projektünk a közelmúltban egy amerikai munka volt. Egy belsőépítészen keresztül találtak meg minket, és egy komplett konyhapult-rendszert kellett Magyarországról Amerikába kijuttatni.

Őszintén szólva maga a konyhapult elkészítése volt a legegyszerűbb része az egésznek. A valódi kihívás az volt, hogyan jut ki sértetlenül a tengeren túlra. Olyan problémákkal szembesültünk, amire gyakorlatilag senki nem tudott választ adni. Milyen csomagolás kell? Mi történik a hajón? Hogyan reagál az anyag a hosszú szállításra? Milyen engedélyek, fumigálási és hőkezelési eljárások szükségesek az útra?

A műhelyben teljesen összeépítettük az egész konyhát, videókat készítettünk a kinti beépítéshez, és minden részletet előre megpróbáltunk kitalálni. Ez hónapokig tartó munka és szervezés volt. Talán akkor leszek teljesen nyugodt, amikor már a helyén látom az egészet. Úgy gondolom, a közelmúlt egyik legizgalmasabb szakmai kihívása volt számunkra.

Persze ugyanilyen fontosak számomra az emlékműveink, köztéri alkotásaink, mint ahogy a Ludovikán készült munkánk is. Ott egészen más érzés dolgozni. 

Egy síremlék vagy emlékmű mögött mindig ott van egy emberi történet is.

– Mit látsz a szakma jövőjének?

Azt, hogy folyamatosan alkalmazkodni kell. Az új anyagok, a technológiák, a belsőépítészeti trendek nagyon gyorsan változnak. Mi is rengeteget tanultunk az elmúlt években. Amikor például a nagytáblás kerámiák megjelentek, sokan nem is akartak velük dolgozni, mert nagyon kényes anyagok. Nekünk saját magunknak kellett kitapasztalni mindent: milyen szerszám kell hozzá, hogyan viselkedik az anyag vágáskor, csiszoláskor. Rengeteg tanulópénz volt benne.

Közben viszont azt érzem, hogy az emberek egyre inkább keresik az egyedi, minőségi dolgokat. És ebben van jövője a szakmánknak. Mi próbáljuk ötvözni a modern technológiát azzal a tudással, amit generációkon keresztül kaptunk tovább.

És őszintén, nekem az is nagyon sokat jelent, hogy harmincegy évesen azt mondhatom: továbbviszem azt, amit előttem ennyi generáció épített fel, ez ma már nem annyira jellemző dolog.