Itt a falak mögött nem számítanak a társadalom rideg elvárásai. Itt az időt nem rohanással mérik, hanem türelemmel, és az emberi értéknek egészen más, mélyebb dimenziói nyílnak meg.

Múltból font jelen: A második otthon

Bár az intézmény hivatalos neve az évek során változott – ma a Szivárvány Személyes Gondoskodást Nyújtó Intézmény tagintézményeként működik –, a „FONO” név megmaradt. Nem véletlenül. Amikor Faltum Kristóf csoportvezetővel leülünk beszélgetni, elmosolyodik a felvetésre, és azonnal helyre is teszi a névhez fűződő, szinte kézzelfogható kötődést:

– Ma már nem így kellene hívni, de megmaradt, hiszen nagyon sokunknak ez jelenti a mindennapunkat, és második otthonunkként jövünk ide. Ennek az elnevezésnek mély emocionális háttere van.

A történet amúgy egészen 1998 nyaráig nyúlik vissza, amikor az érintett családok, szülők elszánt, szeretetteljes küzdelmének köszönhetően megnyíltak az ajtók. Azóta a házban lakó szellemiség mit sem változott, sőt, a mindennapok egyre színesebbé váltak.

Reggel 7 és délután 4 óra között megelevenedik az épület. Az órarendben nem száraz tananyag szerepel, hanem az élet maga: örömzenélés, biblioterápia, kézművesség, babzsák- és mozgókép-terápia. A cél itt már nem a vizsgákra való felkészítés. A cél sokkal nemesebb: a meglévő képességek megtartása, a négy fal monotóniájának megtörése, és legfőképpen a közösséghez tartozás megélése. Mert a sérült emberek sajnos ma is gyakran a kirekesztés áldozatai. A FONO viszont egy olyan sziget, ahol mindenki egyenlő.

„Nincs két ugyanolyan diagnózis, mert nincs két ugyanolyan ember”

A külvilág sokszor tévhitekkel közelít a fogyatékossággal élők vagy az autizmussal élők felé. Sokan az extrémitásokat keresik: vagy a végtelenül súlyos állapotot, vagy a zseniális „csodabogarakat” látják bennük. Kristóf elkomolyodik, ahogy a társadalmi előítéletekről beszél, és szinte szuggerálja a szavakat, hogy megértsük a lényeget:

– Mindenki, aki itt van, egyéniség. Érdekes és szerethető ember álmokkal, gondokkal és igen, vágyakkal. Személyes tapasztalatom, hogy a laikusok nagy része először fél ide bejönni. Nem tudják, mire számítsanak. Ehhez képest minden esetben arról számolnak be az első látogatóink, hogy megdöbbennek azon a barátságos, meleg hangulaton, amit itt tapasztalnak.

Éppen ezért, ha a félegyházi utcákon sétálva találkozunk a FONO kis csapatával, ne fordítsuk el a fejünket! Menjünk oda hozzájuk bátran. Egyetlen barátságos köszönésért cserébe a világ legőszintébb, legfényesebb mosolyait kapjuk vissza.

Amikor a sérült rigó és a fehér gólya hidat épít

A FONO varázsát a külső segítők önzetlensége teszi teljessé. Udvardi István története tökéletes példája annak, hogyan mosódnak el a határok a „külvilág” és az otthon között, ha a szeretet diktálja a tempót. István kezdetben kamerával, majd fotósként, külső szemlélőként járt az intézményben. A valódi kapcsolatot azonban a természet és a madarak hozták el. Amikor Istvánt a kezdetekről kérdezzük, szinte újraéli a pillanatot, ahogy a sors váratlanul átírta a forgatókönyvet:

– Közelebbi kapcsolatba először egy madármentés során kerültünk. A Kossuth utcán álltam egy sérült fekete rigó fiókával a kezemben, és egy rögtönzött kis előadást tartottam nekik. Meglepődtem, mennyire érdeklődtek.

Ez az élmény indította el azt a sorozatot, amely mára havonta ismétlődő, fix „madárbarát foglalkozássá” nőtte ki magát. István hangjából árad az őszinteség, amikor megosztja velünk azt a belső vívódást, amit a fiatalok egyetlen pillanat alatt söpörtek le az asztalról:

– Aki ismer, tudja, hogy beszédhibásként nem nagyon vállalok előadást. De ők annyira befogadó közösség! Nekik ez teljesen természetes, náluk ez nem okoz problémát. A lankadatlan figyelmük, a teaszünetben is záporozó kérdéseik minden gátlásomat feloldották.

Az előadások abszolút kedvence a fehér gólya lett. Amikor a madármentő út során Istvánnak lehetősége adódott rá, a szállított gólyával megállt a FONO udvarán. Az arcokon ragyogó, határtalan boldogságot nem lehetett elfelejteni.

A FONO egyenlete:

A közös munka és a türelem, ami az a bizonyos, semmivel sem pótolható mosoly.

A legszebb pillanatok mégis azok, amikor a csapat együtt dolgozik. Amikor madárodúkat készítenek, a kézműves foglalkozásokon tanult precizitással festenek, és eljön a legnehezebb rész: a tetőzsanérok csavarozása. István szemei felcsillannak, miközben elmeséli, hogyan válik a segítségnyújtás náluk egy közös, ritmikus mozdulattá:

– Segítik és kiegészítik egymást. Ha egy súlyos autista fiatal is szeretne részt venni a csavarozásban, akkor akár ketten-hárman is tartjuk neki a csavarhúzót. Segítünk tekerni is. Lehet, hogy emiatt lassabban haladunk, de kivárjuk. Mert nem a gyorsaság számít, hanem a közös munka élménye, és az a bizonyos öröm az arcán.

István azóta a közösség teljes jogú tagja. Ha kell, hangosítja a karácsonyi műsort, ha célbadobó verseny közepébe csöppen, azonnal kezébe kapja a labdát, ha pedig egy karaoke buliba sétál be, mikrofont nyomnak a kezébe – és a fiatalok őszinte elismeréssel állapítják meg, hogy milyen jó hangja van.

Az emberség, mint alapvető kötelesség

A FONO falain belül dolgozni azonban nemcsak lelkiekben felemelő, hanem emberfeletti fizikai és mentális kihívás is. A mindössze 6 fős állomány – gondozók, terapeuták, gyógypedagógus és technikai munkatárs – nap mint nap küzd a szociális szférát sújtó alacsony bérekkel és a kiégés veszélyével. Ennek ellenére a motivációjuk töretlen, mert a hajtóerőt magukból, egymásból és a gondozottak szeretetéből merítik.

Az intézmény dolgozói sokszor a munkaidőn túl is családtagként segítik az egyedül élő ellátottakat: ha kell, szabadidejükben takarítanak náluk, vagy épp tűzifát gyűjtenek és hordanak nekik. Kristóf nem panaszként, sokkal inkább egy magától értetődő életigazságként teszi hozzá a beszélgetés végén:

– Az emberségesség ezt megköveteli tőlünk. Szerintünk ez kellene, hogy az alapvető legyen.

Hogyan segíthetünk mi?

A FONO nem egy elszigetelt intézmény a Móra Ferenc téren; sokkal inkább egy tükör, amely megmutatja nekünk, kiskunfélegyháziaknak, hogy mit jelent a feltétel nélküli elfogadás és a tiszta szeretet.

Ha szeretnénk támogatni ezt a csodálatos munkát, többféleképpen is megtehetjük:

• Anyagi felajánlással: Az intézmény alapítványán keresztül (Idősekért, Fogyatékosokért és Rászorultakért Alapítvány).
• Tárgyi adományokkal: Előzetes egyeztetés után, személyesen az intézmény címén.
• Figyelemmel: Kövessük a közösségi oldalukat, jöjjünk el a nyilvános programjaikra, és ha találkozunk velük, ajándékozzuk meg őket egy mosollyal.

A látogatás után az ember akaratlanul is átértékeli a saját mindennapi, apró-cseprő problémáit. Az itt dolgozók szakértelme és a fiatalok tiszta tekintete arra emlékeztet minket: a segítségnyújtás legkisebb formája is világokat változtathat meg. Mutassuk meg, hogy Kiskunfélegyháza egy igazán befogadó, szerető közösség!

Fotók: életképek az intézmény életéből (archív)