Ez nem volt az első alkalom, hogy az osztálytagok újra összegyűltek. Az első találkozót az érettségi utáni 19. évben tartották, majd a 25. évfordulón ismét találkoztak. Ezután, közkívánatra, ötévente gyűltek össze – így érkezett el gyorsan az ötvenedik év, amelyre most újra lelkesen készültek.

A szervezést idén hárman vállalták: Csernyánszky Erzsébet, Bátori Judit és Kiss-Szabó Ilona. Bátori Judit korábban már több találkozót koordinált, Kiss-Szabó Ilona pedig ezúttal a „meggyőző” szerepet vállalta magára. Az osztálytársak elérése gördülékenyen zajlott: a korábbi találkozókról mindenki elérhetősége rendelkezésre állt, így csak néhány hiányzó maradt.

A külföldön élő osztálytársakat figyelembe véve az időpontot úgy alakították, hogy minél többen hazautazhassanak – és valóban, többeknek ez volt az egyetlen alkalom, hogy újra találkozzanak a régi barátokkal.

Az első pillanatok meghatóak voltak. Bár előfordult, hogy valakit elsőre nem ismertek fel, a régi tekintetek, mosolyok és a közösen átélt emlékek azonnal életre keltek.

– Már messziről látod, melyik padban ült valaki, és tárt karokkal üdvözlitek egymást, mintha csak tegnap váltatok volna el – mesélték a résztvevők.

Az este a vidámságról, a nosztalgiáról és a történetek megosztásáról szólt. Kisebb csoportokban beszélgettek, majd mindenki összeállt egy nagy körbe, hogy újra felidézzék a régi sztorikat. Nevetés, emlékek és a közös élmények tobzódtak az asztaloknál.

Különösen megható pillanat volt az egykori osztályfőnök, Ónodi Lászlóné Irénke jelenléte. A mosolygó arcok és csillogó tekintetek látványa minden várakozást felülmúlt.

A 39 fős osztályból sajnos már öten nincsenek közöttük, a találkozón azonban 27-en vettek részt az osztályfőnökkel együtt. A jelenlévők szeretettel emlékeztek meg azokról is, akik már nem lehettek velük – abban a hitben, hogy „odafentről” ők is együtt örültek.

A középiskolai barátságok közül sok megmaradt az évtizedek során, más kapcsolatok pedig most újultak fel. A résztvevők szerint ma talán még közvetlenebbek, elfogadóbbak egymással, mint valaha. A találkozó után a kapcsolattartás visszatért a megszokott formákhoz: telefonon, közösségi oldalon, kinek-kinek a saját ritmusában.

Felmerült, hogy az életkor előrehaladtával talán érdemes lenne sűrűbben, akár 2-3 évente találkozni, de az ötéves ciklus biztosnak tűnik. Egy dolog azonban változatlan: a viszontlátás vágya.

– Nem az volt a kérdés, megéri-e a szervezés. Egyszerűen látni, hallani szerettük volna egymást, élvezni a társaságot. Ez ilyen egyszerű – fogalmazták a szervezők.

Azoknak, akik most nem tudtak jelen lenni, szeretettel üzenték: remélik, legkésőbb öt év múlva ismét együtt lehet a teljes közösség.