A Bács-Kiskun Vármegye Ifjúságának Neveléséért Díj átvétele kapcsán beszélgettünk vele altól, mit jelentett számára a Bankfalu, a pedagóguspálya és azok a gyerekek, akiknek egykor nemcsak tanára, hanem sok esetben kapaszkodója is volt.

Vannak pedagógusi életutak, amiket nem lehet egyszerűen évszámokkal elmesélni. Vas Antal pályája is ilyen. Félegyházi családból indult, középiskolai éveit Budapesten töltötte, majd a tanári pálya felé fordult. A szegedi tanárképző főiskolán biológia-mezőgazdasági gyakorlat szakon szerzett diplomát. Több állomás után 1977-ben került a Bankfalui Általános Iskolába, ahol aztán harminc évet töltött el. Az első időszak nem volt könnyű.

– Az első két év nagyon rossz volt. Meg kellett szokni a gyerekeket, nekik pedig engem – idézi fel.

Aztán kialakult a rend, és lassan mindenki megtanulta, mire számíthat a másiktól. Vas Antal nem a könnyebb utat választotta. Következetes volt, számonkérte a munkát, és ugyanazokat az alapvető szabályokat tartotta fontosnak minden gyerek esetében. Egykori tanítványai egy emlékkönyvben többször is azt írták róla, hogy szigorú tanár volt. Ezt ma is vállalja.

– Persze, hogy szigorú voltam. De következetes – mondja.

A szigorúság mögött azonban nem az a szándék állt, hogy megnehezítse a gyerekek dolgát. Éppen ellenkezőleg: hitt abban, hogy a következetes keretek biztonságot adnak, és abban is, hogy a gyerekeknek szükségük van arra, hogy valaki elhiggye róluk, többre képesek annál, mint amit az adott pillanatban mutatnak. Különösen fontos volt ez a Bankfaluban, ahol sok olyan gyermek tanult, akik nehéz családi és szociális körülmények közül érkeztek.

Vas Antal szerint velük nem lehetett felülről beszélni. Meg kellett találni a közös hangot, ismerni kellett a családokat, és érteni kellett azt a közeget, amiből a gyerekek jöttek. A szülőkkel is egyenesen beszélt: ha azt akarták, hogy a gyermeküknek több lehetősége legyen, akkor tanulni kell. Nem mindig volt könnyű ezt elfogadtatni, de hosszú évek alatt sok családdal alakult ki olyan kapcsolat, amelyben már kölcsönösen ismerték és tisztelték egymást.

Gyakorlati nevelés: botanikus kert és kecskék az iskolaudvaron

A tantermi oktatáson túl Vas Antal nagy hangsúlyt fektetett a gyakorlati és élményalapú nevelésre is. Szívügye volt az iskola udvarán kialakított botanikus kert, ahová a gyerekekkel közösen ültettek botanikai ritkaságokat. A növényeket utána közösen gondozták, óvták és vigyázták. A kertészkedésnek határozott pedagógiai céljai voltak: felelősségre, a környezetük szépítésére és tiszteletére tanította a diákokat, akik meg is becsülték és büszkék voltak a saját kezük munkájára.

A természetközeli nevelés részeként még kecskét is tartottak az iskolaudvaron, aminek idővel kisgidái is születtek. Ez hatalmas élményt jelentett a gyerekeknek, miközben a mindennapi gondoskodáson keresztül a felelősségtudatra, a háziállatok szeretetére és a munka becsületére nevelte őket.

A pedagógiai munkában emellett fontos szerepet kapott a differenciált oktatás is. Nem minden gyerektől ugyanazt várták el ugyanabban a pillanatban. A gyengébben teljesítő tanulóknál sokszor már az is komoly eredmény volt, ha megpróbálták megoldani a feladatot. Vas Antal ma is emlékszik olyan gyerekekre, akik tudásuk alapján elégtelent érdemeltek volna, de ő kettest adott nekik, mert látta rajtuk az akarást.

– Akarjad. Csak ennyi. Ha értékelni kellett volna a feleletet, egyest kellett volna adni, de azért kapott kettest, mert akart.

A módszer nem a követelmények feladását jelentette. Inkább azt, hogy a pedagógus megpróbálta megtalálni azt a pontot, ahonnan az adott gyerek el tud indulni. A három évtized alatt pedig sokszor látta, hová vezethet ez a hozzáállás.

Egykori tanítványai közül sokan vállalkozók lettek, üzletet vagy éttermet nyitottak, mások külföldön találták meg a helyüket. Vannak közöttük értelmiségiek, pedagógusok és olyanok is, akik orvosi pályára kerültek. Vas Antal számára nem az a legfontosabb, hogy ki milyen címet vagy végzettséget szerzett. Sokkal inkább az, hogy a gyerekek megtalálták a helyüket, dolgoznak, családot alapítottak, és megállják a helyüket az életben.

Különösen sokat jelentenek számára azok a találkozások, amikor egykori tanítványai ma is megszólítják az utcán vagy a piacon.

– Ezek a gyerekek rendkívül hálásak. Akárhol találkozunk, megkérdezik, hogy vagyok, mi van velem, vigyázok-e magamra.

Egy pedagógus munkájának talán nincs ennél őszintébb visszajelzése. Az iskola kapuján kilépve már nem lehet osztályzatokkal mérni, mit adott egy tanár a diákjainak. Évtizedekkel később egy köszönés, egy kézfogás vagy néhány érdeklődő szó sokkal többet mond.

Vas Antal azonban hangsúlyozza: mindez nem egyetlen ember munkája volt. Fontosnak tartja, hogy a volt kollégákról is beszéljünk, hiszen a Bankfalui iskola eredményeihez egy összetartó, szakmailag is jól működő tantestület munkája kellett.

– Nem csak én csináltam. Én voltam a fej, de jó kollégáim voltak – mondja.

Az együtt gondolkodás, a differenciált oktatás és a gyerekekhez való következetes, mégis személyes hozzáállás hosszú évek alatt formálta az iskola közösségét. Vas Antal 1989-től igazgatóként is ezt a szemléletet vitte tovább, egészen addig, amíg 2006-ban be nem fejezte aktív pedagógusi pályáját.

Elismert életút

Nem a mostani az első rangos elismerés a pályafutása során: a 2024-es megyei díja után idén ismét vármegyei szinten hajtottak fejet életműve előtt. A több évtizedes elhivatott munkája – különösen a roma és hátrányos helyzetű fiatalok felkarolása és tehetséggondozása – most újabb méltó elismerésben részesült. A kitüntetések közül a Bács-Kiskun Vármegye Ifjúságának Neveléséért Díj különösen kedves a szívének.

– Nagyon-nagyon jólesett, hogy eszükbe jutottam.

Ebben a mondatban talán több van, mint elsőre gondolnánk. Egy hosszú pedagóguspályán ugyanis nem mindig jönnek azonnal a visszajelzések. Vas Antal számára pedig az elismerés azért is fontos, mert úgy érzi, végre azok a három évtizedes erőfeszítések is láthatóvá váltak, amelyeket annak idején a Bankfalui iskolában végzett.

Ha arról kérdezzük, újra ezt a pályát választaná-e, nem romantizálja a múltat. Nem mondja, hogy könnyű volt. Nem is volt az. De azt sem mondja, hogy megbánta.

– Ezt végigküzdöttem, megcsináltam. Nem volt ez rossz pálya.

Talán ez jellemzi leginkább Vas Antal történetét. Nem beszél nagy szavakkal pedagógiai hitvallásról. Inkább történeteket mesél gyerekekről, régi kollégákról, nehéz helyzetekről és azokról, akiknek sikerült továbbjutniuk. Közben pedig újra és újra ugyanoda jutunk vissza: a gyerekhez.

Ahhoz a gyerekhez, aki lehet, hogy ma még gyenge tanuló, nehezen kezelhető, dacos vagy éppen bizonytalan. Ahhoz a gyerekhez, akiről könnyű lenne lemondani. Vas Antal azonban három évtizeden át azt vallotta: előbb meg kell próbálni megtalálni benne azt, amire képes.

Az idő pedig sok esetben őt igazolta.

Az egykori diákok felnőttek. Sokan messzire kerültek, mások itt maradtak Kiskunfélegyházán. Élik a saját életüket, dolgoznak, családot nevelnek. És amikor néha összefutnak egykori tanárukkal, még mindig odalépnek hozzá.

Vas Antal számára talán ezekben a pillanatokban válik igazán láthatóvá, mit hagyott maga után.

Nemcsak tananyagot.

Nemcsak osztályzatokat.

Hanem tartást, következetességet és hitet abban, hogy érdemes próbálkozni.

És három évtized után talán ez az a bizonyítvány, amelyet már nem lehet egyetlen osztályzatba sűríteni.

Fotó