Czímer Zoltán pályája a klasszikus tanári úton indult: középiskolában tanított, majd nyelviskolákban és céges környezetben szerzett tapasztalatot, később pedig a magánoktatás felé fordult. Idővel azonban egy kérdés egyre gyakrabban visszatért: miért akadnak el a tanulók akkor is, amikor már megvan a tudásuk?

– Egyre többször láttam, hogy nem a nyelvi ismeretek hiánya a probléma, hanem a hozzáállás, az önbizalom vagy a vizsgaszituáció miatti feszültség. Ez vezetett el a coaching (támogató) szemlélethez, ami mára a munkám szerves része lett.

Ma már a nyelvtanítás és a coaching számára egy rendszert alkot.

– A nyelvtanítás és a coaching nálam nem két külön világ, hanem egy közös folyamat. Nem is tudnám elképzelni, hogy ne így fejlesszem a tanulókat.

Amikor új tanítvány érkezik hozzá, nemcsak a nyelvi szintet vizsgálja. Felméri a tudást, de az első benyomás sokkal inkább a hozzáállásról szól. Az, hogy valaki mennyire nyitott és mennyire mer megszólalni, sokkal többet elárul a közös munkáról.

Tapasztalata szerint a legtöbb elakadás nem nyelvi, hanem lelki eredetű. A hibázástól való félelem, a szorongás vagy a túlzott megfelelési kényszer könnyen blokkolja a beszédet.

– Sokan azért nem szólalnak meg, mert félnek a hibáktól. Pedig a hibázás nem visszalépés, hanem a tanulás természetes része.

Éppen ezért a biztonságos légkör megteremtése kulcsfontosságú. Az órák fokozatosan építkeznek: egyszerű, könnyen teljesíthető helyzetekből indulnak, ahol gyorsan megélhető a sikerélmény.

– A cél az, hogy a tanuló érezze: akkor is működik a kommunikáció, ha még nem tökéletes. Amikor ez oldódik, a beszéd is felszabadul.

Nem minden hibát javít azonnal, mert számára a természetes kommunikáció fontosabb, mint a folyamatos megszakítás.

– Ha csökken a feszültség, tisztább lesz a beszéd is, és csak ezután lehet igazán fejlődni.

Vizsgáztatóként jól látja a visszatérő mintákat is. Sok tanuló túl rövid válaszokat ad, vagy egy hiba után egyszerűen „leblokkol”.

– A legtöbben a nyelvtantól tartanak, pedig nem ez a fő akadály. Inkább az, hogy egy hiba után megállnak. Pedig a nyelv nem ott dől el, ahol elrontunk valamit, hanem ott, ahol tovább tudunk menni.

Szerinte a sikeres vizsgázót nem a hibátlanság, hanem a rugalmasság különbözteti meg.

– A jó vizsgázó nem tökéletes, hanem alkalmazkodik. Ha nem jut eszébe egy szó, körülírja. Ha hibázik, nem esik ki a helyzetből, hanem viszi tovább a gondolatot. A felkészítés minden esetben személyre szabott. A munka alapos felméréssel indul, majd a tanuló céljaihoz igazodik. Az órák beszédközpontúak, gyakorlati helyzetekre épülnek, és mindig a fejlődés kerül a fókuszba. Nem az a lényeg, mi volt rossz, hanem az, hogyan lehet legközelebb jobban csinálni.

Különösen emlékezetes számára egy tanítvány története, aki hatszor bukott meg a nyelvvizsgán, mielőtt hozzá került.

– Teljesen elvesztette az önbizalmát. Először nem a nyelvtannal foglalkoztunk, hanem azzal, hogy újra elhiggye: képes rá.

A sok apró sikerélmény és a türelmes építkezés lassan meghozta az eredményt. A tanuló végül sikeres vizsgát tett, de ennél is fontosabb változás történt.

– Már nem a tökéletes beszédre törekedett, hanem arra, hogy megszólaljon. Ez volt az igazi fordulópont.

Arra a kérdésre, mit üzen azoknak, akik többszöri kudarc után elveszítik a motivációjukat, egyszerűen válaszol:

– A kudarc nem azt jelenti, hogy nem megy, hanem azt, hogy a folyamaton kell finomítani. A kis lépések és a sikerélmények hozzák vissza a lendületet.

És végül a legfontosabb gondolata minden nyelvtanuló számára:

– Akkor is használd a nyelvet, amikor még nem érzed magad késznek. A fejlődés nem a tökéletességből születik, hanem abból, hogy elkezdjük használni, amit már tudunk.

Fotó: beküldött