– Hogyan ismerkedtél meg a citerával?

– Körülbelül ötéves lehettem, amikor nagyapám – aki rádió-tv mechanikusként dolgozott Temerinben – egy videófelvételt mutatott, ahol egyik inasa, tanítványa citerázott egy zenekarban. Emlékszem, többször megnéztük akkoriban a felvételt és már akkor tetszett nekem a hangszer. Később, ötödik osztályos koromban, amikor táncolni kezdtem, az ottani oktató élő citeramuzsikára tanította nekünk a néptáncot. A hangzás és a küllem is teljesen magával ragadott, emlékszem, sokszor körülálltuk és titokban megpengettük a hangszert, ha az oktató nem volt a teremben. Ma már tudom, hogy az egy Gáts-citera volt, ilyet azóta én is beszereztem magamnak.

– Mi indított el később a citerakészítés útján?

– Már több éve tanítottam, amikor szükségét éreztem annak, hogy egy mélyebb citerára szert tegyek, mert az átlagos prím citerák hangja sokszor nem volt komfortos a gyermekeknek. Ekkor készítettem el saját magamnak életem első citeráját, egy A hangneműt. Akkoriban már rendelkeztem én is egy Gáts Tibor által készített hangszerrel, amelyet hosszan tanulmányoztam és elolvastam nagyon sokat a készítésről. Az interneten fellelhető videók és különböző Facebook-csoportok segítségével nagyon sok információt gyűjtöttem be és tanultam meg erről a tevékenységről. Az első három hangszer elkészítése után gyakorlatilag nyári hobbivá nőtte ki magát a citerakészítés számomra és ezek a darabok rendszerint az ismeretségi körömben egy éven belül új tulajdonosra is leltek.

– Milyen anyagokkal dolgozol és mirekell figyelni a készítés során?

– Vannak nagyon jó leírások és szakkönyvek, így mire én odajutottam, hogy elkészítek egy citerát, addigra már nagyon sok mindennel tisztában voltam. Így utólag visszagondolva, szerencsémre, 18 évesen egy délvidéki asztalosnál dolgoztam, aki emellett kiváló népzenész és fafaragó is volt, de inkább polihisztornak mondanám. Tőle nagyon sok mindent hoztam magammal, megtanultam a csiszolás, ragasztás és a szakma egyéb fortélyait, amit ma is tudok kamatoztatni. Az akusztikai részről is sok információhoz jutottam, többek között a Nemzetközi Citerakészítők Facebook-csoportjából, ahol már profi készítők vannak jelen, akik szerencsére szívesen osztják meg tudásukat másokkal. Ők főleg zárt aljú hangszereket készítenek, ami hangzásában számomra inkább a gitár irányába mutat, én maradtam a hagyományos, inkább népies hangzást biztosító, nyitott aljú változatoknál. Ezeket használták régen a parasztházaknál is, amelyeket szintén otthon készítettek. Ami fontos, hogy a fedlap lehetőleg lucfenyő legyen, mert az a rezonáns része, a többi tulajdonképpen a készítő fantáziájára van bízva, bármilyen keményfa megteszi. Én dióból szoktam, véleményem szerint ez a legszebb.

– Szülővárosodba, Temerinbe készítettél most hangszereket. Milyen érzés ott és hogy érzed magad Kiskunfélegyházán?

– Mindig is az marad a haza, bár már mostanra eljutottam azokhoz az éveimhez, amikor elmondhatom, hogy többet éltem Magyarországon, mint a Délvidéken. Temerin a haza marad, de annyi minden köt már Kiskunfélegyházához, hogy ha ott vagyok, akkor vágyódom vissza. Szerelemből jöttem át, Ildikóért, aki ma már a feleségem és két ikerfiút nevelünk együtt. Akkoriban döntenem kellett és az volt a logikus, hogy én költözöm ide. Neki nyelvtudás nélkül egy balkáni országban valószínűleg ijesztő lett volna a lét. Azt elmondhatom, hogy nekem sem volt könnyű kezdetben itt. Nagyon más mentalitású emberek közé érkeztem –  ami nem rosszabb vagy jobb, csak más – és ezt meg kellett szoknom. Hála a néptáncnak, ami valahogy a hasonló érdeklődésű és értékrendű embereket összehozza, viszonylag gyorsan sikerült olyanokkal kapcsolódnom, akikkel jól tudtam magam érezni és el tudtam nekik mondani gondomat-bajomat. Noha sokszor nem úgy fogadták, ahogyan én vártam. Mi otthon őszintébben zúdítjuk egymás nyakába a problémákat, aztán megyünk tovább. Itt valahogy az volt az érzésem, hogy átélték a gondjaimat és azon gondolkodtak, hogyan segítsenek. Én meglepődve tapasztaltam ezt, és kértem őket, hogy csak hallgassanak meg, aztán menjen mindenki a dolgára. Nem kell rá megoldást keresni mindig, egyszerűen csak röhögjünk egyet és kész.  Szerencsésnek érzem magam, mert nagyon sok jó emberrel találkoztam és elmondhatom, hogy két országban is megtaláltam azokat, akikkel jól kiegészítjük egymást. Ha pedig olyan rendezvényt sikerül összehoznom, ahol mindenki jelen van, az külön öröm számomra. Boldog a lelkem, ha látom, hogy magyarországi és délvidéki barátaim egy asztalnál söröznek, ilyenkor odaülök azonnal hozzájuk.

– Azonnal tanítani kezdtél, amikor Kiskunfélegyházára érkeztél?

– Nem volt meg a főiskolai végzettségem, ezért felvételiztem a Táncművészeti Főiskolára. Délvidéken más volt a helyzet: ott táncot taníthattál végzettség nélkül is, ez ott teljesen hétköznapi, hiszen ha nem csináljuk, meghalna a kultúra. Teljesen természetes, hogy minden fiatal táncol, ott egy magyar megyényi területen annyi táncegyüttes, muzsikus van, mint itt fél országban sem. A Délvidéket elképesztő pezsgő kulturális élet jellemez. Szóval én úgy éreztem, mikor Magyarországra érkeztem, hogy tudok táncot tanítani, de a főiskolán szerzett tudásomra itthon nagyon nagy szükség volt. Itt nem tolongtak a gyerekek, ha kitettem egy plakátot, tulajdonképpen varázsolnom kellett, hogy meglegyen a csoport. Nagyon sok jó módszert tanultam meg, amelyek a gyermekekkel való kommunikációt segítették és ezáltal sikeresebb lehettem a munkámban. Nagyon örülök annak, hogy azóta a vajdaságból egyre többen végzik el az egyetemet, főiskolákat és adják át az ott szerzett tudást az otthoniaknak. Szép összhang van a két ország között ilyen téren.

– Jelenleg milyen csoportokat vezetsz?

– A Kiskun Alapfokú Művészeti iskola főállású néptánc pedagógusa vagyok, hat csoport tartozik hozzám minden tanévben. Emellett a Padkaporos Táncegyüttes két csoportjának vagyok művészeti vezetője és a kunszállási iskolában is óraadóként tevékenykedem. Nagy örömömre életemben először, végre stabil, teljes értékű táncoktató hölggyel dolgozhatok együtt, Kürti-Papp Nóra személyében, akivel tökéletesen kiegészítjük egymást, teljes a harmónia, és szívén viseli az együttes dolgait. A Padkaporosban azokat a fiatalokat tanítjuk most, akiket Kátai Tibor nevelt ki gyermekkoruktól, másik részük pedig javarészt a kunszállási fiatalokból tevődik össze.

– Hogyan fogalmaznád meg az életfeladatod?

– Az volt az álmom, hogy átadjak egy olyan értéket, ami mélyebb tartalmat hordoz annál, hogy táncolunk a színpadon. Úgy érzem, hogy ez megvalósult. Olyan tanítványaim jönnek már, akiket a szüleik azért küldenek, mert maguk is táncoltak és tudják, hogy ez jó. Jó a közösség, szerették a próbákat, szerették egymást és az, hogy magyarok vagyunk és a miénk ez a tánc ez egy plusz érzés. Azok az egykori óvodások, akiket tanítottam, ma egyetemisták. Hatalmas utat jártunk be együtt, erre visszagondolni is hihetetlen. Viszont ezt egyedül nem tudtam volna végigvinni. Ebben a történetben többen vettünk részt: a Jankovszki házaspár, Gráfl Rezső, Ádámné Vereb Annamária, Gulyás László. Velük alakult ilyen jól a környező falvak néptáncos élete és a Padkaporos-történet. Az én misszióm, életfeladatom talán a közösségépítés és formálás, noha ezen soha nem gondolkodtam. Nem volt ez annyira tudatos, csak tettem a dolgom és valami lett belőle. Ami biztos: én rendületlenül vallom, hogy ez értékes és szeretném, ha ezt minél többen átélhetnék.