Szubjektív érzet vagy meteorológiai valóság?

A szárazabb időszakokban menetrendszerűen megjelennek a panaszok, miszerint a viharok és a záporok szisztematikusan elkerülik a várost. Tóth Tamás szerint ez a jelenség nem egyedi, hiszen mostanában rengeteg település lakói számolnak be hasonló tapasztalatokról a közösségi médiában. A meteorológiai mérések alapján azonban nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy Kiskunfélegyháza vagy bármely más környező település tartósan „esőárnyékban” lenne.

A nyári csapadék természetéből adódóan akár egyetlen településen belül is óriási eltérések mutatkozhatnak. A záporokat és zivatarokat adó, mindössze néhány kilométer átmérőjű, intenzív csapadékgócok ugyanis a magaslégköri áramlással párhuzamos sávokban szórják meg a földeket, így egyes területek bőséges esőt kapnak, míg a szomszédos utcák teljesen szárazon maradhatnak. Ez az úgynevezett konvektív csapadék természetes sajátossága, amely a klímaváltozás hatására az utóbbi években egyre gyakoribbá vált. Emiatt a lakosság könnyen érezheti úgy, hogy az eső szándékosan elkerüli őket, miközben regionális szinten nem feltétlenül figyelhető meg ilyen tendencia.

A valódi problémát az jelenti, hogy a 2020-as évek nyarain elmaradtak azok a tipikus felhőszakadások, amik korábban évszakonként legalább egy-két alkalommal előfordultak. Az elmúlt években egyre kevesebb csapadék hullik térségünkben, miközben a hőség egyre intenzívebbé válik. Ennek következtében évről évre nő a csapadékhiány: legalább öt éve folyamatosan érezzük a hatásait, az ez idő alatt felhalmozódott deficit pedig mára már meghaladja egy átlagos év teljes csapadékmennyiségét. A helyzetet tovább súlyosbítják a nyári hőhullámok, amelyek egyre gyakrabban hozzák el a 40 Celsius-fokot is megközelítő vagy azt meghaladó nappali csúcshőmérsékleteket, tovább növelve a talaj és a növényzet vízhiányát.

Miért gyengülnek el a viharok a Duna-Tisza közén?

A csapadék eloszlását több természetes földrajzi és légköri tényező is befolyásolja. A Duna-Tisza köze síkvidéki terület, így híján van az olyan jelentős hegyvonulatoknak, amelyeknek állandó csapadékképző hatásuk van – mint például az Alpokalján vagy az Északi-középhegység térségében. A medence közepére érve a csapadékrendszerek a fizikai törvényszerűségeknek megfelelően általában legyengülnek. A hegyvidékekről kilépve ugyanis a vezető áramlás lefelé mozdul el, ami kifejezetten felhőoszlató hatású. Komolyabb, nagytérségű légköri kényszer – például egy frontális hullámzás – hiányában a medence belsejében történelmileg, az évszázados csapadékmérések alapján is lényegesen kevesebb eső esik, mint a magasabban fekvő régiókban.

A nyári záporok és zivatarok kialakulása ráadásul rendkívül érzékeny a helyi légköri viszonyokra. Egy-egy feláramlás akár néhány kilométerrel arrébb is létrejöhet vagy összeomolhat, ami a külső szemlélő számára teljesen véletlenszerűnek tűnik. A jelenlegi aszályos helyzetben ráadásul egy önmegerősítő folyamat szemtanúi vagyunk: a végletesen kiszáradt talajfelszín kevesebb nedvességet képes visszapárologtatni a légkörbe, ez pedig tovább gyengíti a helyi felhőképződési folyamatokat. Mivel a helyi folyamatok nem tudják felülírni a nagytérségű áramlási elrendeződéseket, a csapadékellátottság hosszabb távú normalizálódásához elengedhetetlen, hogy távolabbról is érkezzen elegendő nedvesség a Kárpát-medencébe.

A jégkármérséklő rendszer: felhőoszlatás vagy hatékony védelem?

A lakosság körében az egyik legmakacsabb elmélet, hogy a jégkármérséklő rendszer talajgenerátorai „elűzik” az esőt és feloszlatják a viharfelhőket. Tóth Tamás hangsúlyozta, hogy a rendszer működése tudományosan jól ismert, és teljesen más elven alapul, mint azt sokan hiszik.

A talajgenerátorok ezüst-jodid részecskéket juttatnak a zivatarfelhők alsó rétegeibe. Ezek a részecskék mesterséges jégmagként funkcionálnak, aminek köszönhetően a felhőben nem néhány óriási, hanem rengeteg apró jégszem keletkezik, amelyek jelentős része még a földet érés előtt elolvad. A technológia célja tehát kizárólag a jégszemek méretének mérséklése, és fizikailag teljesen képtelen feloszlatni a felhőzetet, megszüntetni a zivatarokat vagy eltéríteni a csapadékzónákat.

Egy átlagos zivatar energiája ugyanis nagyságrendekkel felülmúlja azt a szintet, amit néhány földi generátor bármilyen módon befolyásolni tudna. Egyetlen zivatarfelhőben másodpercenként több tíz- vagy akár százezer tonna levegő áramlik felfelé, ezt a gigantikus folyamatot emberi beavatkozással egyszerűen nem lehet leállítani.

Miért hiszünk a „felhőlövő” elméletekben?

A meteorológus rámutatott, hogy az ilyen és ehhez hasonló elképzelések szinte minden országban felerősödnek azokban az időszakokban, amikor hosszabb aszály sújtja a mezőgazdaságot. Ennek hátterében komoly pszichológiai okok is állnak. Amikor valaki napokon vagy heteken át azt látja a radarképeken, hogy a zivatarok közvetlenül a települése előtt oszlanak fel vagy haladnak el mellette, természetes módon keres valamilyen magyarázatot. Ilyenkor rendkívül gyorsan terjednek azok az egyszerűsítő magyarázatok, amelyek egyetlen emberi tevékenységet tesznek felelőssé egy roppant összetett meteorológiai folyamatért.

A valóságban azonban a csapadék kialakulását a légkör több ezer méter vastag rétegében zajló folyamatok irányítják, amelyekre egy földi berendezés nincs hatással. A szakember ugyanakkor hozzátette: az évek óta erősödő aszály miatti frusztráció teljesen érthető, hiszen ez szó szerint sokkolja a társadalom minden rétegét. A megoldást azonban nemcsak a légkörtől kell várni, hanem az egész magyar társadalomnak össze kell fognia, hogy a megváltozó éghajlati viszonyokhoz sikeresen alkalmazkodni tudjunk.

Egy korábban született cikk a szakemberről: https://felegyhazikozlony.hu/hir/felegyhazarol-indultak-toth-tamas-meteorologus/