– Mennyire volt megterhelő Móra Ferenc életmódja és munkatempója az egészségére nézve?
– Gyakorlatilag két végén égette a gyertyát. Egyrészt elképesztő mennyiségű munkát vállalt: egyszerre volt költő, író, múzeumigazgató, könyvtáros, újságíró és régész, és nem váltogatta ezeket a szerepeket, hanem párhuzamosan művelte mindet. Másrészt fiatal felnőtt korától láncszerűen szivarozott, egyik szivart gyújtotta a másik után, szinte soha nem hagyva pihenőt a szervezetének. Alig aludt, gyakran a hajnal ott érte a múzeumban, és a pihenő időt is munkával töltötte. Ez a kettő együtt alapvetően meghatározta későbbi betegségeit, és előrevetítette a harmincas években bekövetkező súlyos állapotromlást.

– Mikor jelentkeztek az első komolyabb egészségügyi figyelmeztetések, és hogyan reagált ezekre?
– Már fiatalon jelentkeztek gyomorpanaszai és tüdőgyulladásra utaló jelek, ám végül hasnyálmirigyrák vezetett az élete végéhez, amit sokáig epebajnak véltek az orvosai. Az első komolyabb problémák a húszas években jelentkeztek, tüdő- és mellhártyagyulladás formájában. A húszas évek végén, pályájának csúcspontján egyre gyorsabban fáradt, gyakrabban betegeskedett, de mindezt következetesen figyelmen kívül hagyta. Az országjáró előadókörutak, az erdélyi és felvidéki szereplések tovább rontották az állapotát, mégsem volt hajlandó visszavenni a tempóból.

Móra Ferenc (1879-1934) író, költő, 1932 (Fotó: PIM/Wikimedia)

– Mikor súlyosbodott a betegsége, és hogyan viszonyult a romló egészségi állapotához?
– Komolyabb emésztési panaszokkal 1930-ban érkezett a csehországi gyógyfürdőhelyre, Karlovy Vary-ba. Általános fáradtság, máj- és gyomorpanaszok miatt kezelték, az előírt kúra pedig pihenésből, diétából és a híres gyógyforrás vizének fogyasztásából állt. Ő ezt is tréfával ütötte el, „irodalmi kúrának” nevezte, hogy Goethe és Arany után ő is érezhette a forrás jó hatását.
1931-től azonban már egyre több egészségügyi problémája jelentkezett: orbánc, trombózis, majd sárgaság és erős viszketés, amelyek már a hasnyálmirigy súlyos megbetegedésének jelei voltak. Rövid idő alatt húsz kilót fogyott, romló állapota miatt pedig 1933-ban ismét vissza kellett térnie Karlovy Vary-ba.
A betegség ellen öngúnnyal és derűvel védekezett. Tréfálkozott a bőrszínén, magát „maláj istennek” nevezve, és azzal biztatta magát, hogy sárgaságba még senki nem halt bele.
Kórtörténetét szarkasztikus humorral foglalta össze, amikor 1933 augusztusában azt írta: „Engem valószínűleg az orvosi botlások sorozata juttatott a – most már a fene tudja, hova. Szegedi orvosom megnézte, szelel-e az orrom, nincs-e vérbajom, kihúzatta egy fogamat, s noha én a beleimre panaszkodtam, még csak azt a vizsgálatot sem csinálta meg, hogy megmarkolászta volna őket. A tetejibe elküldött Karlsbadba. Ott a másik esőcsináló addig itatta velem a Sprudelt, holott már erős fogyással mentem oda, míg kitört rajtam a sárgaság és az ételtől való undor. (…) A sárgaság maga eddig csak annyit jelentett, hogy inkább maláj istennek látszottam, mint múzeumigazgatónak, semminemű fájdalommal azonban nem járt; 8-10 nap óta, mióta a bőr teleszívódott epesavval, nyilván többet szenvedek, mint Krisztus a keresztfán: viszketek, mint a csalánba hempergetett…”

A felvétel élete utolsó nyarán készült Karlsbadban. Fotó: Móra Ferenc Múzeum

– Tudott-e egyáltalán arról, mennyire végzetes a betegsége?
– A teljes igazságot nem mondták el neki sem a családtagok, sem az orvosok, ami akkoriban általános gyakorlat volt. Inkább igyekeztek megnyugtatni, sőt az egyik orvos azt is mondta neki, hogy akár hetvenéves korát is megérheti. Ő ezt kevesellte.

– Lelkileg hogyan viselte?
– Lelkileg kettősség jellemezte: egyrészt érezte, hogy baj van, de a legfájdalmasabb számára nem is a testi kín volt, hanem az, amikor családtagjai szemében meglátta a félelmet. Másrészt hatalmas akaraterővel dolgozott tovább. 1932-33-ban is ontotta a novellákat és újságcikkeket, ekkor fejezte be az Aranykoporsót, sőt, újabb és újabb tervei voltak. Regényt akart írni testvéréről, Móra Mártonról, Katona Józsefről és a csókai ősemberről is. Ebben az időszakban erősödött fel benne a gyermekkori, vallásos családból hozott istenhit is, ami kapaszkodót adott számára.

– Mi történt az utolsó hónapokban?
– 1933. augusztus 30-án Budapesten megoperálták, Winternitz Arnold professzor végezte a beavatkozást. Ekkor bizonyosodott be, hogy a hasnyálmirigy kiterjedt rákos daganata okozta az epevezeték elzáródását és a sárgaságot. Kegyes csalással egy másik beteg epeköveit mutatták meg neki egy üvegben, hogy elhiggye, csupán epeproblémái vannak, és ebben a hitben élt haláláig. Az orvos próbálta rávenni, hogy dolgozzon és szivarozzon kevesebbet, de legfeljebb alkudozni volt hajlandó. A munkáról nem tudott lemondani, a szivarok számát is csak részben csökkentette volna.

– Hogyan teltek Móra Ferenc utolsó napjai, és miként búcsúzott az élettől?
– 1933 szilveszterén már elviselhetetlen fájdalmai voltak, amit morfiummal enyhítettek. Éjfélkor csodálatos módon megszűnt a fájdalom, felkelt az ágyból, és ő bontotta fel a pezsgőt. A családjával még tíz évre előre tervezett, miközben a családtagok már tudták, hogy csak hetei vannak hátra. Januárban még tiszteletbeli elnökévé választotta a szegedi ipartestület, de az oklevelet már az ágyához vitték. Kínjában párnát rágott, hintaszékben ringatta magát, hogy enyhítse a fájdalmat. Halála előtt egy hónappal így írt időskori szerelmének, Kalmár Ilonának : „Igazán csak a haldoklásomnak élek.”
1934 januárja végén még dedikált, az Aranykoporsó egyik példányába azt írta: „Egy esztendővel ezelőtt az első kiadáskor én sem gondoltam volna, hogy aranykoporsóm födele ennyire rám csukódik.” Február 6-án megkapta a haldoklók szentségét Glattfelder Gyula csanádi püspöktől, majd február 8-án reggel 7 óra 5 perckor beteg szíve megszűnt dobogni. Bár végrendeletében kérte, hogy Kiskunfélegyházán temessék el, végül Szegeden helyezték örök nyugalomra. Élete utolsó pillanatáig dolgozott, tervezett és hitt – pontosan úgy, ahogyan egész életében: két végén égetve a gyertyát.

Borítókép: Móra Ferenc (1879-1934) író, költő az íróasztalánál, 1925 körül (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)