Tibor Nagykikindán született, gyermekkora, fiatalkora helyszíne is Szerbia volt. A Vajdaságban ismerkedett meg a néptánccal, amelyről már egészen fiatalon tudta: feladata van vele. Kiskunfélegyházán 2010-ben telepedett le, az elmúlt másfél évtizedben pedig kulcsszerepet játszott abban, hogy városunk néptáncélete virágzó, generációkat összekötő közösséggé váljon. Első hosszabb kerékpártúrájára két évvel ezelőtt került sor, akkor szülővárosába, Nagykikindára kerekezett el, amely után határozta el, hogy a következő állomása az Adria lesz.

– Tanulókoromban nyaranta nagyon sokat jártunk a tengerre, az akkori Jugoszlávia területén. Tulajdonképpen egy nosztalgikus utazást terveztem, kicsit szokatlan módon, kerékpárral. Az én horvát utazásom nem olyan mint egy magyarországi magyaré. Én másképp tekintek az Adriára, engem sokkal mélyebb dolgok kötnek hozzá. Anyanyelvi szinten beszélem a nyelvüket, tudom, hogy az ott élő emberek mit gondolnak, mit éreznek, sok közös témánk van. Ugyanazokat éltem meg, mint ők – fogalmazott Tibor.

Az utat több hónapos tervezés előzte meg, szállásfoglalásokkal, számolásokkal, kerékpárszervizekkel tarkítva. A Nor-Bike Kerékpár Szaküzlet és Szerviz, valamint a  Bringabarát  Kerékpárbolt és Szerviz hatalmas segítség volt számára, szakértelmükkel biztonságban tudhatta a járművét. Az út végül hét napig tartott, kicsivel több mint 650 kilométeren át a Kiskunfélegyháza – Baja – Mohács - Sellye – Barcs – Bjelovár – Zágráb -  Károlyváros - Rijeka útvonalon.

Tibor élményekkel teli kalandjának nagyon sok értékes és mély pillanata volt. Az útja során megismert emberekről szóló történetei szeretetteljesek, jókedvűek és ugyanazt sugallják: nem számít, hogy milyen nemzetiségű valaki, ha nyitottan és empatikusan fordul a másikhoz, ugyanazt kapja vissza. Még úgy is, ha a nemzetük a történelem során nem mindig volt barátságban egymással.

– A megérkezésemkor Horvátországban nemzeti ünnep zajlott. Azt realizáltam, hogy az üzletek zárva vannak, az utcákon zászlók lobognak, de a jeles napjuk lényegét csak később gondoltam át. Augusztus 5-e, a Győzelem és hálaadás napja ott, amely során a horvát hadsereg a szakadár horvátországi szerbek elleni győzelmét ünnepli. Én pedig szerbiai magyarként tekerek vígan az utcáikon. Aznap este a károlyvárosi szállásadómmal beszélgettem a délszláv háborúról, egy sör mellett. Békésen, jókedvűen. Mindketten egyetértettünk abban, hogy mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, ha ma együtt, egymást segítve élhetne a két nemzet egymás mellett és a háború szörnyűségei egyikünk emlékeit sem árnyékolnák be – mondta el Tibor, majd hosszasan mesél útja állomásainak élményeiről. A hegyekről és patakokról, a gyilkos emelkedőkről, az elviselhetetlen kánikuláról, amit pont kifogott ebben a hét napban, a fenyveserdőkről, a fák illatáról, a madarak csicsergéséről, a lenyűgöző látványról, amelyben nap mint nap része volt. Ahogy fogalmazott, egyetlen hiányból fakadó érzés kerítette csak hatalmába az út során: a pillanatokat jó lett volna valakivel megosztania.

Rijekában másfél napot töltött, amit fürdőzéssel, sétákkal tett felejthetetlenné, majd Opatijában vonatra szállt és hazautazott, szívében már a következő túrájának terveivel. 2027-ben a Salzburg-Trieszt távolságot szeretné végigkerekezni, útitársakkal.

Tibor számára ezek az utak sokkal többet jelentenek puszta biciklitúránál. Saját határait feszegeti úgy, hogy a természet csodáira minden percben képes hálával és köszönettel nézni. Szabadságot ad számára a kirándulás, ahol egyedül lehet a gondolataival, megszülethetnek a következő tervei és minden alkalommal egy adag jót kap embertársaitól. Tisztában van azzal, hogy új szenvedélye olyan időt kér életéből, amelyet eddig másba fektetett.

– Csökkentettem a táncot, tudatosan. 52 év tánc és csoportvezetés után – amely során több százezer emberrel ismertettem meg a  néptáncot – úgy gondolom, hogy én már nem tudok többet. És nem is akarok. A néptáncmozgalomhoz úgy érzem eleget tettem hozzá, ma már ez mások feladata lesz. Nagyon jó oktatók vannak, élni fog a dolog. Nyilván teljesen nem tudom abbahagyni, hiszen aki ennyi évet megélt színpadon, kicsit mindig ott marad. A legkisebbekkel és a legidősebbekkel táncolok tovább, amely mellett a mindennapjaimat a Dózsa György Általános Iskola és a Constantinum intézmény pedagógusaként élem. Szünidőben pedig terveim szerint még sok-sok évig nyeregbe pattanok és gyűjtöm életem kilométereit és gyarapítom élményeim.