– Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy külföldön próbálj szerencsét?

– Ha pontos akarok lenni, ez nem egy hirtelen döntés volt, inkább egy hosszabb folyamat. Körülbelül tizenkét éve kezdett komolyabban foglalkoztatni a gondolat, a középiskolai éveim alatt, a németországi szakmai gyakorlat után. Akkor éreztem először, hogy jó lenne hosszabb időt is külföldön dolgozni. Az is sokat számított, hogy egy szaktársam már kint élt, ő bátorított, és a kezdetekben rengeteget segített. Így végül nem teljesen ismeretlen közegbe érkeztem.

Közben az akkori munkahelyemen lett egy barátnőm is – ma már a feleségem –, így már ketten vágtunk bele. Ez sokat adott a döntéshez, hogy nem voltam egyedül az egészben.

– Milyen volt az első időszak?

– Őszintén szólva inkább küzdelmes. Mindent alulról kellett kezdenem. Először mosogattam, aztán kaptam kisebb konyhai feladatokat, később már főzhettem is. Lépésről lépésre haladtam előre.

Ma már ott tartok, hogy ha a főnök nincs a konyhán, akkor én tudom helyettesíteni, gyakorlatilag minden pozícióban be tudok ugrani. Ez persze azt is jelenti, hogy nem mindig örülnek neki, ha szabadságra megyek – de ez már a szakma velejárója.

– Ezek szerint hosszú ideje ugyanott dolgozol.

– Igen, pontosan tizenkét éve ugyanazon a helyen. A hozzáállásom az volt, hogy ha a vezetőség korrekt, a fizetés rendben van, és alapvetően jól működik a csapat, akkor nem feltétlenül érdemes váltani. Máshol is lehetnek nehéz kollégák, itt viszont már ismerjük egymást.

Ami fontos: a konyhán mindenki egyenlő. Teljesen mindegy, honnan jöttél, mit tanultál korábban vagy hány diplomád van. Onnantól kezdve, hogy ugyanabban a pozícióban dolgozol, csak az számít, hogyan végzed a munkádat.

Ádám feleségével Noémivel és munkatársaival

– Eredetileg hosszú távra terveztél külföldön?

– Egyáltalán nem. Inkább egyfajta kalandnak indult. Aztán teltek az évek, és valahogy mindig maradtunk. Nem feltétlenül csak a fizetés miatt, inkább azért, mert sok szempontból kiszámíthatóbb az élet.

A munkaidőt betartják, a beosztást általában előre tudjuk. A gasztronómiában Magyarországon a bejelentés még mindig sok helyen problémás, itt viszont emiatt nem kell aggódni. Emellett léteznek érdekvédelmi szervezetek is, amelyekhez lehet fordulni, ha gond adódik.

– Hogyan fogadják a külföldieket?

– Az ember itt mindig egy kicsit vendégmunkás marad. Nem szabad elfelejteni, hogy az osztrákok szemében mi külföldiek vagyunk. Ráadásul Kelet-Európából jövünk, és ezt sokszor így is kezelik.

Engem ez igazából nem zavar. Én magyar vagyok Ausztriában, és kész. Ami viszont nagyon fontos: a nyelv. A német nyelvtudás kulcsfontosságú. Akkor kezdenek igazán partnerként kezelni, ha jól beszéled a nyelvet.

Amikor mi érkeztünk, a konyhán sokféle nemzetiség dolgozott, ezért mindenki németül kommunikált. Így gyorsan ránk ragadt a nyelv, ráadásul némettanárhoz is jártunk. Ma már sok helyen teljesen magyar személyzet dolgozik, ami elsőre könnyebbnek tűnik, de a nyelvtanulást sokszor lassítja.

– A járvány hogyan érintett benneteket?

– Szerencsére az osztrák kormány gyorsan reagált. A lezárások idején úgynevezett „Kurzarbeit”-ban voltunk, vagyis rövidített munkaidőben dolgoztunk, de végig be voltunk jelentve. Gyakorlatilag nem maradtunk jövedelem nélkül.

A járvány hatásait viszont a mai napig érezni. Rengetegen akkor hagyták el a vendéglátást, és stabilabb munkát kerestek. Ma már jó szakácsot vagy pincért szinte lehetetlen találni.

– Közben családot is alapítottatok.

– Igen, a családalapítás is fontos tényező volt abban, hogy maradtunk. Az itteni jövedelem és a jól működő egészségügy nagy biztonságot ad. A környéken több nagyon jó kórház is van, így amikor gyerekvállalásról volt szó, ez sokat nyomott a latban.

– Mit jelent ma számodra az otthon?

– Az elején volt egy furcsa érzés: mintha se itt, se otthon nem tartoznék igazán sehova. Ma már más a helyzet. Itt él a családom, itt van az életünk.

Ugyanakkor mindig nagyon várjuk, hogy hazalátogassunk Magyarországra – és érdekes módon azt is várjuk, hogy visszajöjjünk ide. A gyerekek számára teljesen természetes, hogy egyik pillanatban magyarul, a másikban németül beszélnek.

– Mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?

– A hétköznapi pillanatok. Születésnapok, esküvők, baráti találkozók. Ezekről sokszor lemaradunk, és ez tényleg hiányzik. Az embernek szüksége van ezekre a kikapcsolódásokra.

"Néha még most is vissza kell állni mosogatni"

– Mit tanácsolnál azoknak, akik külföldi munkán gondolkodnak?

– Azt, hogy csak akkor vágjanak bele, ha tényleg készen állnak rá. Kell egy alap nyelvtudás, sok kitartás, és az is fontos, hogy az ember ne a csúcson akarjon kezdeni. Külföldön általában mindent elölről kell felépíteni.

És talán a legfontosabb: erős idegek kellenek hozzá. Ha valaki három hónap után már a szomszéd macskáját is úgy hiányolja, hogy majd belehal, akkor ez az életforma valószínűleg nem neki való.