1956. október 23-án a magyarok többsége kiáltott - aztán november 4. után csend lett...

1956 őszén néhány napra Magyarországon is meglebbent a szabadság szele vagy Faludy Györgyöt idézve a szabadság liliom illata.

Édesanyám október 23-án, másodéves orvostanhallgatóként átélhette e nap eufórikus óráit, hallhatta Sinkovits Imrét a Petőfi-szobor előtt a Nemzeti dal-t szavalni. Élete végéig élénken emlékezett azoknak a pillanatoknak felemelő, reményt keltő hangulatára, amelyekben SZINTE EGYÜTT LÉLEGZETT A HATALMAS TÖMEG, SOHA NEM FELEDHETŐ ÖSSZETARTOZÁST ÉREZVE. Különösen megható volt, ahogy a jelenlévők a refrént egyre hangosabban skandálták.

Sinkovits Imre '56-os naplójában a következőket olvashatjuk:

„Kedden ½ 2 h. kijöttem a színházból, s ott hallottam, hogy 4-kor a Bem-szobornál tüntet az ifjúság a nemzeti függetlenég mellett. (…) A színház előtt elvonuló, MEFESZ táblát vivő és nemzeti színű zászlót lengető nagyobb csoporthoz csatlakoztam, s velük mentem a Petőfi térre. (…) Egy személykocsin Kuczka Péter robogott be, s közölte, hogy Piros belügyminiszter végül is (a 12 órai tilalom ellenére) engedélyezte a tüntetést. Odaszólt nekem, Imre, addig szavalj valamit! Egyszerre valami furcsa izgalom vett erőt rajtam. Ilyet még nem éreztem. Fölszaladtam a lakásba! Gyerekek, akiket ekkor már hetek óta alig láttam, mert előző nap jöttek meg a vásárhelyről, éppen ebédeltek. – Kati a hír hallatára lázba jött – s mint régen ’48-ban Laborfalvi Rózáék –, asszonyi kezei kokárdát tűztek kabátomra. Fölkaptam az Ady- és a Petőfi-kötetet, és sietve megcsókoltam szeretteimet, s a robogtam le a térre.

Már ott álltam a szobor talapzatán, mikor még egyre áramlott a tömeg. Rövidesen megláttam a Színiakadémia csoportját a nemzeti zászló alatt. A fiúk felkiabáltak, hogy várjam meg őket. Lassan csend lett, s elkezdtem. Először Batsányi „A franciaországi változásokra”, majd a „Látó” című versét mondtam el, utána Petőfi „Feltámadott a tenger”-t, „Kutyák és a farkasok dalát”, s a forradalom versét: Ady Endre „Fölszállott a páva”. Végezetül a „Nemzeti dal”-t! Megrázó volt, a több tízezres tömeg velem együtt visszhangozta: A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!!! Gyönyörű volt. Életemben ezt a csodálatos érzést még nem éreztem. Utána még felolvastam a MEFESZ kiáltványát és az egyetemisták pontjait.”

1956 őszén a magyarok megpróbálták a lehetetlent - ahogy Müller Péter fogalmazott.

Megpróbálták, de jobbára magukra maradtak...

Ahogy Faludy György írta 1956, te csillag című versében:

[...] és szombat: hajnalban csupa reménység,

de estefelé: nyakunkon a kés.

A keleti szemhatár mögött mocskos

felhők, nyugatról álszent röfögés; -

[...]

Nyugatról álszent röfögés...

Márai Sándor 1957. január 9-én örökérvényű igazságokat fogalmazott meg a Naplóban: „A haragnak van egy felsőfoka, amely csakugyan veszedelmes: a közöny. [...] Bele kell nyugodni abba, hogy a Hatalmak cinikusan csak azt cselekszik, ami érdekeik szerint való.''

1957. október 24-én pedig szintén csalódottan írta: ,,Ma egy éve azt hittem, van valami remény.''

1956 őszén a Szabad Európa Rádióban olvasta fel Vasárnapi Krónikáit, melyekben még folyamatosan abbéli reményének adott hangot, hogy ,,Nem igaz, hogy Magyarország elpusztul. De igaz, hogy túléli a merényletet.''

Mennyből az angyal című versében 1956-ról mint csodáról ír; amikor ,,áradt minden, mint a tenger, világrendek remegtek.''

Krisztus szenvedésével hozta párhuzamba a magyarság tragédiáját:

,,Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.''

Máraitól 1956-tal kapcsolatban általában csak ezt a szívfájdítóan szép versét ismerik - ha ismerik.

És e versből a gyakran idézett mondatot:

,,Mert egy nép azt mondta: Elég volt.''

Márai Sándor azonban számos írásában foglalkozott a forradalommal, illetve annak elárulásával.

Elgondolkodtató, hogy az akkor már évek óta emigrációban élő Márai mennyire reálisan látta mindazt, ami Magyarországon történt, és azt is, ami a nagyvilágban.

,,Az ember nem tud mindent szavakkal, de mindent tud a szívével.'' - vallotta.

Ez '56-os gondolatain is érezhető.

Márai tudta, értette azt, amit Bibó István hirdetett: ,,A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.''

1957. november 4-én így írt: ,,Ma egy éve gyilkoltatta le Zsukov marsall a magyar forradalmat.''

Egy nappal később pedig így folytatta: ,,Amerika megbukott... talán nem hatalmilag, de morálisan feltétlenül. Megbukott ma egy éve, amikor Zsukov legyilkoltatta Magyarországot...''

A magyar szabadságharcosok érdemi segítség nélkül maradtak, ugyanakkor írók, költők, művészek, filozófusok, politikusok méltatták 1956-ot, illetve ítélték el mindazt, ami november 4-én és azt követően történt:

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam már most alvad az emlékezetben.

A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

(Albert Camus 1957-ben)

,,Mindenszentek éjszakáján, ezerkilencszázötvenhatban,

a bánatkönnyek kővé merevedtek. Megkövesedtek.

A béke-köpeny heves csapással a földre hullott,

hiénaként állt az elnyomó ott, fogvicsorítva.

Mindenszenteki anyák! Sirassátok Magyarország gyermekeit!

Azt hitték, meleg szívből eredtek a bánatkönnyek,

s a szabadság régtől elzárt fáját előkeresték,

hogy újból virágzóvá tegyék azt a magyar földben.

De Mindszentek éjszakáján, ezerkilencszázötvenhatban,

vaskemény halál sújtott le a kereső karokra,

a korán hívő, elárult szívekre.''

(Aslaug Vaa)

,,Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,

és ötvenhat: egyszer minden száz évben

talpra állunk kínzóink ellen.'' - írta Faludy György 1956, te csillag című versében.

Faludy György ugyanakkor a reménytelenség közepette is próbált bizakodni: ,,szemem előtt kis, tétova szivárvány...'' Miközben látta a ,,kénezett arcú halottakat, apró csokorral mellükön.''

És még az utolsó pillanatban is megcsillant a fénysugár: ,,A Dunánál állunk, a nap áttör ködön, füstön...''

De aztán sötét lett.

Márai Sándor 1956 végi imájában lélekemelő hasonlattal siratja és ugyanakkor élteti Magyarországot:

Márai Sándor: Ima, 1956 - részletek

,,Minthogy az emberek e napokban nem tudnak válaszolni, az Istennel beszéltem. Ezt mondtam: <<Mindenható Isten, irgalmazz nekik és könyörülj rajtuk.>> A nagy templomban csend volt. A római Szent Péter templomban mondottam ezt, Michelangelo Pietája előtt.

A kora reggeli órákban úgyszólván senki nem volt a templomban. A felső világítás fénye a szobor női arcát világította meg. Ez az arc komoly, indulatmentes. Van egy foka a fájdalomnak, amikor az emberi öntudat kikapcsol. Michelangelo ezt a pillanatot mintázta meg az arcban. Az Anya, aki halott fiát térdén tartja, nem sír, nem sopánkodik. Komolyan néz, figyelmesen. ...

Nem véletlen, hogy ebben a templomban állottam, és a Pietá előtt. Ez a komoly, szenvedélymentes arc, amelyet Michelangelo így mintázott meg, válasz volt. Ezt mondotta az arc: <<Nincs más megoldás, csak az irgalom.>>. ...

MEGÉRTETTEM, HOGY NEM SEGÍTHET RAJTUNK TÖBBÉ MÁS, CSAK A SZERETET. ...

Most, amikor a Pietá női arcát néztem a római templomban, megértettem, hogy ilyen Magyarország arca is. Figyelmes és közömbös, mert nagyon szenved. HUNGÁRIA ÍGY HAJOL A MAGYAR NEMZET FÖLÉ. Már nem vádol. Csak figyel és vár. ÉS MIND, AKIK MÉG ÉLÜNK, MAGYAROK, OTTHON ÉS A VILÁGBAN, ANNYIRA ÉLÜNK CSAK, AMENNYIRE MAGYARORSZÁG ÉL.

MEGÉRTETTEM, HOGY A FELELŐSSÉG A MIÉNK.

... NAPRÓL NAPRA, ÓRÁRÓL ÓRÁRA CSELEKEDNI KELL, SZEMÉLYESEN. ADNI, SEGÍTENI, ERŐSÍTENI, TANÍTANI, REJTENI, VIGYÁZNI, ÉJJEL ÉS NAPPAL.

TÚLÉLNI. ...

HISZEK ABBAN, HOGY TÚLÉLJÜK, ÉS A VÉGÉN GYŐZELMESEK LESZÜNK. DE CSAK AKKOR, HA MEGTANULJUK, HOGY A FELELŐSSÉG A MIÉNK, ÉS EZÉRT MEGTANULJUK, HOGYAN KELL EGYMÁSHOZ IRGALMASNAK LENNI. NINCS MÁS GYŐZELEM. EZT MEGÉRTETTEM, ÉS ELMENTEM A TEMPLOMBÓL. ÉS MOST ELMONDTAM.''

A felelősség a miénk - írta Márai.

Mások is voltak, akik így látták - ötven évvel később.

Közéjük tartozik Szarka Zoltán, aki 1956-ban a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem oktatója volt. 2006-ban az egyetem '56-os kiállításának megnyitóján elmondott beszédében finom eleganciával, mértéktartással, méltósággal emlékezett az ötven évvel korábbi eseményekre, ugyanakkor kitért az '56-os emlékezetkultúra máig érzékelhető anomáliáira is. ,,Két hete Demcsák József barátom és volt tanítványom, akire a megtorlás során börtön és az egyetemről való kizárás várt, igen szép és megható előadásában úgy fogalmazott, hogy <<szívesebben beszélünk szenvedéseinkről és üldöztetéseinkről, mint az akkor megtapasztalt ÖSSZETARTOZÁS lelkesítő erejéről és öröméről.>>

Ez lehet, hogy így van, egy dolog azonban nem tagadható le, és nem felejthető el: A forradalom után létezett megtorlás is, amely a nemzetet kettészakította, és emberek ezreinek életét keserítette meg. A forradalom napjaiban felemelő érzés volt látni azt a felhőtlen boldogságot, amely az emberek szemében tükröződött, de szomorúan kellett megtapasztalnunk azt is, hogy a visszatérő hatalom hogyan fertőzte meg az emberek lelkét, hogyan tette ellenségekké a barátokat.

MOSTANI ZIVATAROS VILÁGUNKBAN JÓ LENNE, HA VISSZAKAPHATNÁNK '56 BOLDOGSÁGÁNAK EGY RÉSZÉT, ÉS HA '56 ÜZENETÉT EBBEN A SZELLEMBEN ÉRTELMEZNÉNK.''

Nem véletlen említek miskolci példát.

1956 nem csak Budapest forradalma volt.

Méltatlanul keveset beszélnek a vidéki eseményekről.

A pesti srác fogalma bár érthető, szimbolikus, sajnos félreértelmezhető, megtévesztő lehet.

Írásomban jobbára kortársakat idéztem.

Közöttük vannak olyanok, akik aktív résztvevői voltak a forradalomnak és szabadságharcnak, míg mások a távolból figyelték az eseményeket.

Ki tud ma még hitelesen emlékezni '56-ra?

Keresztury Tibor is erre utalt következő soraival:

,,A rendszerváltás óta minden október 23-án tömegesen jelen van a ballonkabát, csak az élő elem, a statiszta cserélődik benne. Ezek szerint vannak, akik úgy gondolják, harminc ballonkabát látványától az ember azonnal 1956-ban érzi magát.''

Az is elgondolkodtató, hogy kik maradtak életük végéig hűek '56 szellemiségéhez.

Édesapám, Pallagi Sándor 1956-ban a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Diákparlamentjének egyik vezetője volt. Három évre ítélték.

Az egyetem által 1991-ben az egykori Diákparlamentereknek írt köszönőlevélben a következő mondatnak különös jelentősége van:

,,Kiemelt tisztelet és köszönet illeti a Diákparlament vezetőit, akik a forradalmi ifjúság élére álltak, higgadt, megfontolt magatartásukkal nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az egyetemen és a városban az események a lehető legkisebb véráldozatot követeljék.''

,,Minden forradalom seb a történelmen'' - hallható '56-os megemlékezéseken.

1956 mély seb történelmünkön, sőt, sokunk életében, ami nehezen gyógyul.

Attól tartok, még várnunk kell arra, hogy 1956-ot minden magyar NEMZETI ÜNNEPNEK tekintse.

Márai Sándor 1956. december 30-án egyetlen mondatban megfogalmazta a sokunk számára megfogalmazhatatlant:

,,Ez az év elhozta a Meglepetést: olyan fájdalmat és csodálkozást, amilyenről eddig nem tudtam, hogy lehetséges.''

Mennyből az angyal című versének utolsó soraiban pedig hitünkben erősít bennünket, hogy a remény örökké él az újrakezdésre:

„Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– a gyermek, a szamár, a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik –

mennyből az angyal.”

Pallagi Mária - tisztelettel 1956 valós hősei iránt és Szüleim, Dr. Szabó Mária és Pallagi Sándor emlékére