–  Honnan jött az ötlet, hogy körbefussátok a Balatont?

–Tavaly egy kolléganőnk vetette fel az ötletet, hogy induljunk el a versenyen. Nyilván tudtuk, hogy létezik az Ultrabalaton és többünk is szokott futni, de azért ez újdonságként hatott ránk. Az idei megmérettetésen már több tapasztalással vágtunk neki, hiszen komoly logisztikát igényel egy ilyen futam megszervezése. Egy dolog hajtott mindenkit: az az eufórikus érzés, amelyből már az előző évben is hetekig táplálkoztunk.

– Hogyan készültetek fel? Volt-e valamilyen cél az időeredménnyel kapcsolatosan?

– Sajnos a felkészülésről nem volt elmondható, hogy akkurátusan történt. A lelkesedés vitt mindenkit, hiszen egy ilyen versenyen a hangulat és a közösség ereje páratlan szokott lenni, nem beszélve a gyönyörű tájról, ahol maga a futás lezajlik. A csapatépítés is nagyon fontos szempont volt, valamint az is, hogy bebizonyítsuk, hogy a Félegyházi Pékség színeiben meg tudjuk ezt csinálni, időeredmény hajszolása nélkül.

– Kik alkották a 13 fős csapatot?

– Öt fő cserélődött az előző évi csapathoz képest és ismét nagyon vegyesnek mondható az összetétel. Nem azok futottak együtt, akik naponta a munka során szoros kapcsolatban vannak és pont ez volt a nagyon jó benne. Voltak közöttünk sofőr kollégák, akik éjszaka dolgoznak, hiszen ők juttatják el az árut az egységekbe, volt közöttünk irodán dolgozó munkatárs, rendelésfelvelő és a vezetőségből is képviseltették magukat, többek között én is, mint tulajdonos, ügyvezető. Elmondhatom, hogy összehozott bennünket ez a 24 óra.

– Hogyan zajlott a verseny?

– Nagyjából mindenki ugyanakkora távot vállalt, ami fejenként 15-20 kilométert jelentett. Ezt felosztottuk egymás között, vagyis egy fő nem egyben teljesítette azt a mennyiséget, hanem több etapban. A csapat edzettségi szintje egyénenként más volt, itt mégis mindenki kihozta magából a maximumot. Én három részben teljesítettem a 18 kilométert, a végső távon, Balatonfüreden én fejeztem be a versenyt. Nem volt célunk, hogy bármilyen helyezést elérjünk, sokkal inkább arról szólt, hogy saját magunkat leküzdjük. Három autóval mentünk és mindig volt a futó mellett egy kerékpáros kísérő, akinek személye is távonként változott.  Az egész csapat együtt haladt, váltópontról váltópontra.

–  Volt-e nehéz pillanat és kiemelnél-e bármilyen eseményt, ami meghatározó volt az út során?

– Idén nem volt a szó szoros értelmében vett mélypontja senkinek. Az éjszakai teljesítés az, ami megviseli az embert, de ezen is szerencsésen túljutottunk. A lelkesedésünk vitte a lábunkat előre. Ami nagy élmény volt nemcsak számomra, hanem úgy gondolom a kollégáinknak is, hogy édesanyám és édesapám, a cég alapítói a befutásnál, Balatonfüreden várták a csapatot.

– Hogyan értékeltétek a versenyt?

– Ahogyan a futóversenyeken lenni szokott, mindenki fut és mindenki egyenlő. Nem számít sem a kor, sem a nem vagy a beosztás. Ez már egy elképesztő szabadságérzetet adott nekünk. A tudat pedig, hogy teljesítettük a 210 kilométeres távot, önmagában feltölti az embert. Tavaly a húgom, idén a marketinges kolléganő tudósított folyamatosan a közösségi oldalakon a versenyről, amelynek köszönhetően nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett a csapatnak. Gratuláltak kollégák és a vásárlók is, ami nagyon jó érzés volt. Olyan egységet mutatott a versenyzésünk, ami szerencsére a cégen belül is megvan. 

– Tervezitek a folytatást?

– Egyértelműen! Már a verseny befejeztével, még a helyszínen elhangzott a mondat, hogy jövőre is itt a helyünk!

A NN Ultrabalaton Félegyházi Családi Pékség váltó csapatának tagjai voltak:

Kócsó Zita – minőségirányítási igazgató, Gácsi-Kiss István – szállítási koordinátor, Farkas András – beszerzési koordinátor, Kotvics-Varga Máté – minőségirányítási technológus, Hekkel László – karbantartási csoportvezető, Nagy Klára – kereskedelmi igazgató, Kis Rita – kiemelt adminisztrátor, Juhász Szabolcs – gépjárművezető, Szabó Mihály – gépjárművezető, Molnár László – gépjárművezető, Gulyás Gergő – ügyvezető igazgató, tulajdonos, Trombitás Csaba – szállítási koordinátor és Magony László – gépjárművezető.