– Hány éves korodban tudatosult benned, hogy ezt a pályát szánták neked az égiek?

– Nyolc éves voltam és ettől a későbbiekben semmi nem tántorított el. Nagyszüleim Tömörkényen éltek, ahol én rendszeresen a nyarakat töltöttem. Hamisítatlan falusi közeg, ami óriási benyomást tett rám. Egész nyáron két nagytestű kutyával jártam a tanyavilágot, ebihalak fejlődési formáit tanulmányoztam, piócáztam, koronás keresztespókot és cselőpókot gyűjtöttem, a természet gyermeke voltam. Akkoriban állatorvos csak sertést, marhát vagy lovat gyógyított, nagyapáméknál sertésoltáskor találkoztam vele először. A nyolcvanas évek legelején történt, az orvos lovas hintóval, kocsissal és egy írnok hölggyel érkezett. Ma is tisztán emlékszem, hogy a megjelenése milyen mély benyomást tett rám: hibátlan magyar ruhában, fehér buggyos ingben, nadrágban és hosszú bőrcsizmában láttam meg, megjelenése tekintélyt parancsoló volt. Nagyapám köztiszteletnek örvendő személy volt, és ő is úgy köszöntötte, mintha a király érkezett volna meg. Az orvos leoltotta a sertéseket, nagyapám kifizette, majd nagymamám az előre elkészített és gyönyörűen becsomagolt ajándékaival kedveskedett neki. Ez rendszerint felpucolt csirke, sonka és tojás volt.

– Hogyan alakultak később a terveid?

– Édesapám a TSZ főagronómusa volt és amikor értesült a céljaimról, megkérte a szövetkezet állatorvosait, hogy engedjék meg, hogy nézhessem, amit csinálnak. Egyikük – mintegy táskahordóként – maga mellé fogadott, így testközelből tapasztalhattam meg a hivatás egy-egy fontos elemét. Fantasztikus élmény volt ez is számomra. Céltudatos voltam már az általános iskolában is, itt felső évfolyamon a biológiai versenyeken is indultam. Sokat köszönhetek a József Attila Általános Iskolában Szemerédi tanár úrnak, aki – bár szigorú volt – felismerte bennem a céltudatosságot. Általános iskola után a szegedi gimnáziumban végeztem, ami mindegy előszobája volt az állatorvosi egyetemnek. Az ott tanultak biztos alapok voltak a felsőoktatásban. Már az egyetemi éveim alatt megbízással dolgoztam egy sertéstelepen, ahonnan volt lehetőségem Dániába utazni és olyan szakállatorvostól tanulni, aki hatalmas tekintély volt már akkoriban is. Az oklevelemet 2001-ben szereztem meg, 25 éve megszakítás nélkül élek a hivatásomnak, amit két másoddiplomával is gazdagítottam azóta. Praxisvezetői szakállatorvosi és állatorvosi menedzser szakot is elvégeztem.

– Hogy érzed, milyen változásokon ment át a szakma az elmúlt évtizedekben?

– Mint minden más, ez is hatalmas léptékben fejlődött. A kezdetekkor kutyát, macskát nem igazán kezeltünk. Nem volt neki létjogosultsága, sokan szégyellték, ha a macskát állatorvoshoz vitték, mert egyszerűen nem volt neki kultúrája. Nem volt mélyebb ellátás, volt röntgen, ultrahang és egy rendelő. Most ott tartunk, hogy mindenre van teszt és elképesztő módon szofisztikálódott a terápia. A rendelkezésre álló gépekkel pontos diagnosztikai lehetőségek tárulnak fel, és állatorvosi berkeken belül ma már olyan specializációkra van példa, mint a humán orvoslásban. Külön kutya- és macskaszemész, belgyógyász, dermatológus, allergológus is rendelkezésre áll. A fejlődés folyamatos, nekünk pedig tartanunk kell a lépést.

– Változott ember és állat viszonya is.

– A covid és a háborús traumatizáció sok embernél olyan élethelyzetet teremtett, amelyben a kutya társállattá lépett elő. Ennek oka lehet talán az is, hogy a humán meddőségi ráta hatalmas mértékben emelkedett az elmúlt években, amelyhez a gyermekvállalási kedv csökkenése társult. Sok párnál tapasztalható, – akiknek egyébként biológiailag lehetne gyermeke, mégsem vállalkoznak rá – hogy sok esetben egy kutya tölti be az utód szerepét. A covid alatt rengeteg ember életterébe bekerült az állat, amit én nem tartok feltétlenül egészségesnek. Rendkívül sok esetben tapasztaljuk azt, hogy ugyanazzal a problémával küszködik egy állat, mint a tulajdonos. Én úgy vélem, hogy a házban tartott kisállatokat is fontos izolálni. A hálószobában vagy a gyermek ágyában alvó kutyát nem tartom szerencsés megoldásnak. Egyetlen séta elég, hogy az állat fonál- vagy galandféreggel, esetleg olyan baktériummal fertőződjön meg, ami őt a magas gyomorsavtartalma miatt nem betegíti meg, viszont az emberre veszélyes lehet. Ugyanez igaz a macskákra is. Az alapvető higiéniára nagyon fontos, hogy figyeljünk.

– Mint minden szakmának, ennek is vannak veszélyei. Történtek-e veled balesetek?

– Két hete dolgoztam állatorvosként, amikor a közeli településre mentem tehenet elletni. A köteleket nem ellenőriztem megfelelően, így amikor a borjú világra érkezett, a kötél elszakadt és én beestem néhány ló közé. Az egyik hátba rúgott és négy bordám törött akkor. Előfordult térdsérülésem és egy középázsiai kutya is támadt már rám, de disznóherélés közben is vágtam meg magam, ami műtétek sorát vonta sajnos maga után. Ilyenkor persze eszébe jut az embernek, hogy biztosan ezt a hivatást akarja-e élete végéig szolgálni. A testi sérülések mellett sajnos az állatorvosok körében a burnout (kiégési szindróma) is olyan gyakorisággal van jelen, mint a gyermekonkológusoknál vagy baleseti sebészeknél. A jelekre nagyon oda kell figyelni és igyekezni megtalálni az egyensúlyt. Szerencsére én jó csapattal és jó emberekkel veszem magam körbe, amely mellett ott van a családom, amelynek minden tagja segíti a munkámat. Isten, haza, család, anyanyelv, közösség – ami megment mindig.

– Kinek ajánlod az állatorvosi pályát?

– Azoknak, akiket lelkesít az állatokkal való bánás, akiknek örömet okoz ez a fajta segítségnyújtás. Akik készen állnak rá, hogy egy életen át fognak tanulni. Az állatok nem beszélnek, a diagnózist a lehető legkörültekintőbben, teljes tudásod felhasználásával kell felállítani. És viselni azt, hogy ha száz esetből kilencvenkilencszer jól végzed a dolgod és egy esetben hibázol, akkor azt az egyet mindig fel fogják emlegetni neked. A szakma kezd elnőiesedni és a két nem terhelhetősége nem azonos. A kiégés a nők körében itt majdnem száz százalék. Meg kell találnod azt a pontot, ami a saját korlátaidat jelentik. Amikor továbbküldesz egy beteget és amikor belátod, hogy már csak a hospice marad. Ezek nagyon nehéz és sokszor fájdalmas dolgok, de ezeknek a rendelőben kell maradniuk. Haza nem szabad semmit vinni.

– Mi az ami jó érzéssel tölt el, mi az, amiből tudsz töltekezni?

– Az állatok emlékeznek. A jóra és a rosszra is. Egyszer egy kezelhetetlen hatalmas kaukázusi juhász életéért küzdöttem babéziózis fertőzés miatt. Szereztem vért neki, mégsem voltam benne biztos, hogy túléli, hiszen nagyon rossz állapotban volt. Másnap megérkezett a gazdájával, és az az állat, akihez a családon belül is csak ketten érhettek hozzá, az igazi emberevő, emlékezett rám és emlékezett a hangomra. Azt is megengedte, hogy megsimogassam. Ezek a történetek felülírják a tudományt és bearanyozzák a mindennapjaimat. 

Dr. Pozsár Miklós a stafétát Szűcs-Szabó Sándornak, a Rollsped Kft. tulajdonosának adja át, akitől arra a kérdésre vár választ, hogy mi a titka annak, hogy valaki egy cég- és karrierépítés folyamatában sem felejtkezik meg a figyelemről, az önzetlen segítségnyújtásról és emberségről?