Egy élet, amely összeforrt a Vöröskereszttel

Mindszenti Lászlóné 1967-ben kapcsolódott be a félegyházi vöröskeresztes munkába, az egykori Alföldi Műanyaggyár gépész dolgozójaként. Kezdetben az üzemi vöröskeresztes csoport vezetőjeként szervezte a véradásokat és a különböző programokat, majd 1985-ben a városi szervezet élére került. Ettől kezdve már nemcsak egy munkahelyi közösségért dolgozott, hanem egész Kiskunfélegyháza vöröskeresztes életének meghatározó alakjává vált.

– Én mindig közösségekben gondolkodtam. Szeretek az emberekkel együtt, az emberekért dolgozni, segíteni – mondja.

Munkája során a véradások mellett, táborok, tanfolyamok, az egészség- és családvédelemi előadások, elsősegélynyújtó versenyek és egészségügyi hetek szervezésében is részt vett. Negyvenéves vöröskeresztes pályafutása során az általa szervezett akciókon több ezer liter vér gyűlt össze, amellyel közvetve számtalan ismeretlen ember életét mentette meg.

„5000 fölött volt a taglétszám”

Felidézi azt az időszakot is, amikor a félegyházi vöröskeresztes szervezetnek több mint ötezer tagja volt.

– Nagy örömmel és lelkesedéssel végeztem minden nap a munkámat. Szerveztem a véradásokat, egyeztettem a városi munkahelyek vöröskeresztes vezetőivel és a párttitkársággal. A városlakók aktívan bekapcsolódtak a véradásokba, 5000 fölött volt a taglétszám. Rengeteg jószándékú embert ismertem meg akkoriban – emlékezik vissza.

A városi munka mellett a megyei és az országos szervezet életébe is bekapcsolódott. Különösen büszke arra, hogy 1987-ben a Magyar Vöröskereszt VII. kongresszusán a Parlamentben is felszólalhatott, a szervezet főtitkára, dr. Hantos János pedig 1988-ban elismerő oklevéllel tüntette ki. Az egyik legkülönlegesebb emléke, hogy az országos vezetőség javaslatára tagja lehetett az első magyarországi küldöttségnek, amely Kirgizisztánban képviselte a Magyar Vöröskeresztet.

– Rengeteg élményt, szép emléket és történetet őrzök ezekből az időkből – mondja, majd hozzáteszi: nem az elismerések a legfontosabbak, hanem azok az emberek, akikkel együtt dolgozott.

Özvegyasszonyok kérése hívta életre a klubot

A Kiskunfélegyházi Vöröskeresztes Nyugdíjas Klub története 1985-ig nyúlik vissza. A kezdeményezés néhány helyi idős asszonytól indult.

– Akkoriban Félegyházán csak a Hazafias Népfrontnak volt nyugdíjasa klubja, ám oda nem csatlakozhatott akárki. Az asszonyok ezért saját közösséget szerettek volna, ebben kérték a segítségemet, amit örömmel támogattam. Így alakult meg a vöröskeresztes nyugdíjas klub. A kezdetek egészen családiasak voltak. Az egyik alapító, Rózsika néni saját házában gyűltünk össze, beszélgettünk, énekeltük, sőt még egyenruhát is varrtunk maguknak – idézi fel.

Később Ficsór József, Kiskunfélegyháza korábbi polgármestere egy helyiséget biztosított számukra a Jókai utcában. Itt alakították ki saját központjukat. Ircsi máig hálás azoknak a helyi vállalkozóknak és magánembereknek, akik az évek során segítették a közösséget.

– Elmondhatatlan az a közösségi összefogás, amit a félegyházi vállalkozóktól és a magánemberektől kaptunk. Nélkülük sok minden nem valósulhatott volna meg – mondja.

A kis közösségből néhány év alatt több száz fős klub lett. A klub négy évtizede alatt számtalan programot szervezett, országos találkozókon vett részt, és nem egyszer maga is vendégül látott más településekről érkező vöröskereszteseket.

Több mint ötszázan a Parkerdőben

Mindszenti Lászlóné egyik legkedvesebb emléke a Parkerdőhöz kötődik. Az 1980-as évek végén lefoglalták a területet, színpadot állítottak, és több mint ötszáz ember számára rendeztek nagyszabású találkozót. – Harminc-negyven helyről érkeztek vöröskeresztesek. Volt ott tánc, ének, előadás és természetesen rengeteg beszélgetés. Mindenki hozta a maga történetét, műsorát, jókedvét. Az Aranypáva étterem szakácsai pedig óriási bográcsokban készítették a gulyást. Ezeket az alkalmakat nem lehet elfelejteni – emlékezik vissza.

A klub ma is él

Mindszenti Lászlóné 2002-ben nyugdíjba vonult, de a klubtól azóta sem szakadt el. A taglétszám ugyan 30 fő körülire csökkent, és az alapító tagok közül ma már rajta kívül mindössze egyetlen tag él, mégis ugyanolyan fontos számukra, hogy együtt legyenek, mint 40 évvel ezelőtt.

– A közösség a szeretet, az önkéntesség és az összetartozás erejére épült. Az tart össze bennünket, hogy szeretünk közösségbe járni. Beszélgetünk, találkozunk, tudunk egymásról. Ha valakinek baja van, megbeszéljük, tanácsot adunk és ugyanúgy osztozunk egymás örömében is – meséli a klub mindennapjairól.

A közösség továbbra is rendszeresen találkozik. Minden hónap második hétfőjén összejönnek a Szakmaközi Művelődési Házban, és mindig készülnek valamilyen programmal. Előadásokat hallgatnak a város életéről, a pénzügyi és gazdasági helyzetről, bűnmegelőzésről, valamint a település fejlesztéseiről. Karácsony előtt rendszeresen vendégük Geszler Péter plébános is, aki lelki ráhangolódást nyújt az adventi időben.

A segítség öröme

A Vöröskereszt mellett Mindszenti Lászlóné életében mindig jelen volt a művészet is. A festészet számára kikapcsolódás és feltöltődés, képeivel pedig több alkalommal jótékony célokat is támogatott. 1996-ban a Dachauban rendezett önálló kiállításán a kiküldött 50 alkotását néhány nap alatt megvásárolták, a kapott összeget pedig a Bács-Kiskun Megyei Vöröskereszt karácsonyi szeretetcsomagjainak összeállítására ajánlotta fel.

Amikor a négy évtized alatt megélt rengeteg vöröskeresztes történetet meséli egyértelművé válik, mi az, ami igazán meghatározza életútját. Az emberek. Azok, akikkel együtt szervezett, akiken segített, akik vért adtak, akik eljöttek a klubba, és azok is, akik egyszerűen csak leültek mellé beszélgetni.

– Akkor vagyok igazán boldog, ha adhatok. Mert az életben az a legfontosabb, hogy amit kapunk, abból másoknak is tudjunk adni – vallja Ircsi.

A kitüntetés így nemcsak életművének elismerése, hanem egy olyan vöröskeresztes közösségi munka visszaigazolása is, amely négy évtizeden át embereket hozott össze, segített a bajban lévőkön, és megtanította a generációkat arra, hogy a segítség nem feltétlenül nagy dolgokkal kezdődik. Néha egy jó szóval, egy találkozással, egy önként vállalt feladattal.