A mag, amit „Feri bácsi” ültetett el

János története nem a klasszikus „gyerekkorom óta tanár akartam lenni” narratívával indul. Nem voltak kisfiús álmai a rendőri vagy tűzoltói hivatásról. A sorsfordító pillanatokat sokkal inkább a közösségi élmények és a zene hozták el az életébe.

– Az egészet a fúvószenekarhoz, a táborokhoz és Jankovszki Ferenc – vagy ahogy mindannyian hívtuk, Feri bácsi – felé vezetném vissza – emlékszik vissza János.

Öten voltak srácként, akiket annak idején egy őrsvezetőképző tábor szippantott be, és ez az öt fiú alkotta később a helyi fúvószenekar magját. Az a mód, ahogyan a táborokban a felnőttek a gyerekekkel bántak, a programok szervezettsége és a közösség ereje adta meg az első impulzust: ezt jó dolog csinálni, gyerekekkel foglalkozni érték.

Bár a zene korán beszippantotta, a klasszikus zenei pálya felé tett lépései korán megtörtek. Konzervatóriumba ment, ám az akkori tanárával nem találták a közös hangot, így hamar háttérbe szorult a komolyzene. Visszatért a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnáziumba, és bár a fúvószenekarban továbbra is játszott, a szívét végleg elrabolta a könnyűzene.

– A fúvószenekarban, amikor koncerten szólót kellett fújni, mindig sokkal feszültebb voltam. A könnyűzenében, a zenekarban viszont teljesen feloldódtam, ott önmagam lehettem.

Szuperinfós hirdetések és a sorsszerű találkozások

1997-ben diplomázott a Bajai Tanítóképző Főiskolán. A katonaság helyett a polgári szolgálatot választotta, és a sors újra Feri bácsi útjába sodorta: képesítés nélkül, fél éven át hangszeres tanárként segített be a helyi zeneiskolában, mivel óriási volt a növendékek száma.

A technológia világa ekkor még teljesen hidegen hagyta. A fordulatot egy egyszerű hirdetés hozta meg a Szuperinfóban: oktatás informatikus és programozó továbbképzést hirdettek pedagógusoknak. János megérezte a jövő szelét. A tanfolyam teljesen megfertőzte, a programozás logikája és az algoritmusok világa azonnal beszippantotta.

Miután lejárt a polgári szolgálata, ismét a Szuperinfóhoz fordult – ezúttal ő adott fel hirdetést: „Tanítói végzettséggel állást keresek.” A felhívásra Pál József, a Darvas Általános Iskola akkori igazgatóhelyettese jelentkezett. János 1998-ban lépett be az iskola kapuján, kezdetben részmunkaidős napközis nevelőként, majd 1999-től már teljes állásban.

Amikor az iskolában hiány alakult ki informatikatanárból, János jelezte az akkori igazgatónak, Vereb Istvánnak, hogy szívesen elvégezné az egyetemet. Az intézmény támogatásával az ELTE informatikatanári szakán diplomázott. Azóta a Darvasban a hivatása töretlen, sőt, az évek során iskolai rendszergazdaként a gépek karbantartása is az ő feladatává vált. Ebben a kettős szerepkörben talált rá a tökéletes egyensúlyra: a zene és az informatika nála a zeneszerkesztő programokon keresztül fonódik össze a mindennapokban.

„A gyerekek kis emberek, akiket embertársként kell kezelni”

Arra a kérdésre, hogy mitől lesz valaki jó pedagógus, Jánosnak határozott válasza van. A szakmai felkészültség mellett a kulcs a gyerekekhez való hozzáállásban rejlik.

– Ők kis emberek, akiknek ugyanúgy megvannak a maguk mindennapi gondjai. Ha meghallgatod őket, ha a szünetben vagy az órák között beszélgetsz velük a problémáikról, teljesen másképp fognak hozzáállni a tanórán is. Kialakul egy kölcsönös tisztelet. A merev tanár-diák szerepeken túl kell látni: emberként kell állni az emberhez.

A tantárgyát – amit ma már digitális kultúrának hívnak – sem száraz elméletként oktatja. Nem az a célja, hogy a diákok bemagolják a számítógép felépítését, hanem az, hogy a mindennapi életben használható, gyakorlati tudást és logikus, algoritmikus gondolkodást adjon át nekik. Az informatika és a robotika fejlesztő hatása ugyanis a többi tantárgyban, a problémamegoldásban is visszaköszön.

János elmeséli, hogy a diákoktól leginkább türelmet tanult az évek során. És hogy mi a legnagyobb elismerés? Nem feltétlenül a papírforma. Hanem az, amikor egy egykori, korábban nehezen kezelhető diákja felnőttként büszkén mutatja meg neki a kisfiát az utcán, vagy amikor egy autista tanítványa – akibe János is oltotta az informatika szeretetét – mára rátalált az útjára és főiskolára készül. Vagy éppen az az osztálytalálkozó, ahol a húszéves egykori diákok annak örültek, hogy felnőttként, egyenrangú félként beszélgethettek Jani bácsival.

A vagány oldal: Amikor felbukkan „A Láma Dalai”

A diákok körében mindig nagy fészkelődést és suttogást vált ki, amikor fény derül János „másik életére”. Amikor megtudják, hogy az informatika- és rendszergazda-tanáruk egy zenekarban zenél, azonnal beindul a lelkesedés, és előkerülnek a YouTube-on a videoklipek.

– Nagyon meglepődnek, de iszonyatosan tetszik nekik – mondja mosolyogva.

Sőt, ma már odáig jutott a dolog, hogy egykori darvasos diákok, lépten-nyomon kérdezgetik tőle, vagy a közösségi médiában: „János bácsi, mikor lesz a következő koncert?”

Ha éppen nem tanít és nem zenél, János a családjával töltődik fel. Érett férfiként lett édesapa, ami bevallása szerint sokat finomított a tanítási stílusán is: a saját gyermek nevelése olyan testközeli rálátást adott a gyermeki lélekre, amit egyetlen egyetemen sem tanítanak. Amikor pedig egy kis magányos kikapcsolódásra vágyik, a zeneszerkesztés mellett a science-fiction világába menekül – legyen szó egy jó sci-fi könyvről vagy egy lebilincselő sorozatról.

Arra a kérdésre, hogy mit mondana mai fejjel annak a fiatal, lelkes pedagógusnak, aki 1998-ban először lépte át a Darvas kapuját, Vereb János így felel:

– Azt mondanám neki, hogy a legfontosabb a türelem és a szeretet. Az emberekhez – a kollégákhoz és a gyerekekhez – való pozitív viszonyulás. Mert a pedagógus személyisége és az életre való útravaló, amit ad, sokkal fontosabb, mint maga a száraz tananyag.