Lajos király a mohácsi csatában

Ha csendes éjszakán, felnézek az égre.
Feldereng előttem őseim emléke.
Régmúlt időkből, többszáz év távlatából.
Csillagtengernek sejtelmes homályából.

Történelmünk tanúi, Fényes csillagok!
Hogyan történt Mohácsnál? Erről szóljatok!
Mondjátok el sorsát magyarok hadának.
Szomorú halálát, jó Lajos királynak.

Hazánkban akkoron nehéz idők jártak.
Nagy volt a gondja a fiatal királynak.
Igen, így volt, lelkét súlyos teher nyomta.
Fenyegette országát oszmán vad horda.

Szaladt az idő, hetek, hónapok teltek
Vállán a terhek egyre csak nehezedtek.
"Oda Nándorfehérvár, hazánk veszélyben."
Így írt nagybátyjának egyik levelében.

"Törökkézen Szabács, Zimony büszke vára.
Pusztító pogánynak nincsen többé gátja.
Országomban nem lesz béke és nyugalom.
Zsigmond király, így látom én, így gondolom."

Teltek a hetek, a hónapok majd évek,
Futva jött a hírrel Tomori Pál érsek.
"Tiszteletem Felség! Nagy a baj higgye el.
Az ellenség már a Szávánál hidat ver.

Tevékkel érkeztek építőmesterek.
Háborút akarnak, kétségünk nem lehet.
Nincsen ottan híja deszkáknak, láncoknak.
Nehéz munka folyik, hajókat ácsolnak.

Kémeim is jelentik már nap nap után.
Vészesen közeledik Szulejmán szultán.
Rettegett serege mint tajtékzó tenger!
Ekkora tömeget még nem látott ember.

Nem ismernek kegyelmet annyit mondhatok.
Kemény harcra nevelt vérszomjas farkasok.
Paripáik, gyorsjárású arabs mének,
Tűzfegyverük, íjuk, lándzsáik temérdek.

Ha Száván átkel, rögvest tart Buda alá.
Nincs erő hatalom mely megállítaná.
Isten óvjon minket Felség, mit tehetünk?
Támogatást vajon kitől remélhetünk?

Ágyúik sem kevés, gályákon szállítják.
Vagy háromszáz ágyú, kémeim állítják.
Egy egész flottilla úszik fel a Dunán,
Kegyetlen napok következnek ezután."

Összeült a tanács meghányták-vetették.
Leveleket írtak, jöjjön a segítség.
S Európa-szerte vitték a követek,
Királyunk kérését: baj van segítsetek!

Szörnyű kín, gyötrelem nyomasztotta lelkét,
Előre érezte országának vesztét.
Aggodalom látszott két barna szemében,
Ilyen gondolatok forogtak fejében:

"Gátat tudunk vetni Szulejmán hadának?
Tenger és szárazföld rettegett urának?
Harcolni, többszörös túlerővel szemben?
Legerősebb sereggel? Ez lehetetlen!"

De Ő bizony továbbra sem tétlenkedett,
Hadba szólítva a magyar nemeseket.
Zászló alá gyűltek több ország fiai,
Szép számmal jöttek, bátran merem mondani.

Künn a tarlón, mezőn halmokba a kéve,
Forró nyárközép van, aratásnak vége.
Királynak zászlaja lobogott a szélben,
Vonult a hadnép a vén Duna mentében.

Budáról indulva, Érd faluba érve,
Lajos király átkelt Csepel szigetére.
Szomorú volt nagyon, fájdalom gyötörte,
Szeretett nejétől búcsút vett örökre.

De hiába minden bánat, keserűség,
Szólít a haza iránti kötelesség!
S ahogy haladt, közeledett Mohács fele,
Egyre nőtt, egyre gyarapodott serege.

Pétervárad után Újlak is elesett,
Úgy érezték tán minden remény elveszett.
Szultáni haderő elérte a Drávát,
Majd annak túlpartján megvetette lábát.

Nagy volt a nyüzsgés a mohácsi táborban,
Porfelleg kavargott messze a távolban.
Jöttek, gyülekeztek sok főúri hadak,
Dübörgött a föld mének patái alatt.

Közel harmincezer:gyalogos katona,
Könnyű-és nehézlovasok hosszú sora.
Sok kiváló harcos, jó fegyverforgató,
Messze földön nem volt hozzájuk fogható.

Aranyos leventék, daliás vitézek!
Oszmán hordával megütközni, nem féltek?
Bizony holnap nehéz órák várnak rátok,
Véres küzdelem lesz, Ti is jól tudjátok.

Azon a gyászos szomorú nap reggelén,
Csatarendbe állt a had Mohács mezején.
Lajos a sorok előtt végig léptetett,
Bátorítva ezzel a magyar sereget.

Táncolt a napsugár aranyos mellvérten,
Büszkén, délcegen ült lovának nyergében.
Mellkasában hevesen dobogott szíve,
Tudta, nagy veszedelemnek néz elibe.

Aranyszőke haját nyári szél lengette,
Bátory a nádor, lovagolt mellette.
"Ott leszek veletek, zászlóm kövessétek!
Velünk az Isten, soha ne feledjétek!"

Minden eltelt perc mint egy végtelen óra,
Mintha az idő örökre megálllt volna.
Nehéz volt a páncél, nap tüze égetett.
Feszülten fürkészték messze a terepet.

Perzselt a levegő, paripák horkantak!
Távol egy faluban harangot kongattak!
Feltűnt az ellen majsi dombok rejtekén,
Megcsillant a napfény lándzsáiknak hegyén!

Nem is sokkal később, óra sem telt belé.
Tenger áradat ereszkedett lefelé.
Sisakját feltették a király fejére,
Különös érzés nyilallott a szívébe.

"Itt van hát az idő, nem lehet mást tenni!
Nem hagyhatom országom oszmántól veszni!
Nem engedhetem, hogy e hitetlen horda,
Keresztény Európát sárba tiporja!"

Ekkor fényes kardját magasba emelte,
Kezdődjön hát a harc, eképpen jelezte.
Így történt ez bizony ti is láthatjátok.
Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot.

Oroszlánként küzdött, nem törődve mással,
Farkasszemet nézett pogánynak hadával!
Küzdött és küzdött míg ereje engedte,
Míg valahány testőre, ki nem mentette.

"Felség! Nincsen több remény! Elveszett minden!
Üldöz a török! Hát meneküljünk innen!
Észak felé! A Duna mentén Budára!
Hallgasson kérem, megmentője szavára!"

Menekült a király ahogy csak tehette!
Üldözői láttán a fejét vesztette!
Mennydörgött, villámlott, eső egyre szakadt!
Megáradt a Duna, megáradt a patak.

Ahogy a Csele vizén által ugratott.
Lovával együtt a mederbe hanyatlott.
Súlyos nehéz páncél lehúzta a testét,
Nem tudott felkelni, kilehelte lelkét.

Pataknál többen is lelték a vesztüket.
Hömpölygő áradat elnyelte testüket.
Akkor Czettrich Ulrik királyi kamarás,
Tovább ugratott, hiszen nem tehetett mást.

Elmúlt a vihar, az éj némán hallgatott,
Ulrik a lovával egyre csak vágtatott!
Vitte a hírét a végzetes csatának,
Tragikus sorsát a cseh-magyar királynak!

Ámde a királynét alig érte utól.
Menekült szegény, Neszmélynél járt valahol.
Hullottak könnyei, reszketett a válla.
Mi hír van Lajosról? Egyre csak azt várta.

"Felséges Úrnőm el kell neked mondanom!
Amit most érzek arra nincsen fogalom.
Elcsuklik a hangom, miként is kezdjem én!
Odaveszett seregünk Mohács mezején!

Meghalt Lajos király! Áldás szálljon rája!
És meghalt nemzetünknek színe-virága!
Tomori Pál érsek, karddal a kezében!
Húszezer bátor vitéz, ha jól emlékszem.

Egy emberként küzdöttünk oszmánnal szembe'
Lengyelekkel és németekkel vállvetve.
Kitartóan harcoltak horvátok szerbek.
Hősi halált haltak morvák és a csehek.

Lajos hallva Tomorit parancsot adott.
Percig sem habozott, nem is visszakozott.
S elküzdé hadát Szulejmán közelébe.
Meglásd csillag lesz az utókor szemébe! "

Midőn a szultán elhagyta az országot,
Nem hagyott mást hátra, nagy szomorúságot.
Hadai feldúlták fényes Buda várát.
Hamuvá égették ezer ember házát.

Mária királyné bús-szomorú özvegy.
Lovasokat küldetett Mohácsra rögvest.
Hol lehet? Hol nyugszik, hőn szeretett párja?
Úgy érzi világon nincsen árvább nála.

Küldöttségnek élén Ulrik úr lovagol.
"Biztosan emlékszem itt lehet valahol."
Nem is messze onnan csordogált a patak.
Örök álmát aludta, friss sírhant alatt.

Megtalálták kardját a patak medrében.
Aranyos páncélját, egy bokor tövében.
Sírhant mellett hevert ékes lószerszáma.
Lovának páncélja, kengyele, kantára.

Ekkor Czettrich némán sírja mellé térdel.
És kaparja a földet puszta két kézzel.
Meglátta testét a királyi Fenségnek.
Csodálkozott nagyon, nem hitt a szemének:

Arca hófehér, teste ép, érintetlen.
Hogyan lehetséges? Szinte hihetetlen!
Megtalálták már, elhantolta valaki.
Halászok talán? Ki tudja megmondani?

"Isten nyugosztaljon Felséges Királyom.
Szörnyű halálodat de nagyon sajnálom.
Most, hogy már elhagytad a földi életed.
Mennyei fény ölelje dicső lelkedet."

Lám, kisütött a nap eloszlott a felhő!
Arcukat simogatta lágy-meleg szellő.
Fájón, könnyes szemmel néztek a királyra.
Béke s nyugalom ereszkedett a tájra.

Majd jött egy jobbágy, leemelte süvegét.
Nemesurakra szegezte tekintetét.
"Itt van királyunk gyűrűje és nyakéke.
Juttassák el kérem, hitvese kezébe!"

Mária, Lajost olyan nagyon szerette.
Szívébe zárta, soha el nem feledte.
Kettőjük szerelme szent örök kötelék.
Halálnak vasmarka sem választhatta szét.

Sokan elkísérték utolsó útjára,
Fehérvárnak koronázó templomába.
Eltemették Lajost kellő méltósággal.
Peregtek a könnyek, szólt a csendes gyászdal.

Így szólott a pap:"Azért gyűltünk ma össze,
Felséges Urunktól búcsúzunk örökre.
Jó királya volt Ő, keresztény hazánknak,
Átadta lelkét a Mennyei Atyának.

Igaz ember volt, kik ismerték szerették,
Hű alattvalói mindenkor tisztelték.
Szelíd, jóságos, jelleme csupa erény.
Megbocsájtó, nemeslelkű hű keresztény.

Húszesztendős volt csupán, jobb sorsra termett.
Így rendelte Isten, hát halnia kellett.
Dacolt a halállal, küzdött nem is másért.
Életét áldozta a magyar hazáért! "

Praczu Mihályné Sánta Hevér Nóra
Kiskunfélegyháza, 2025 május

Fotó: Székely Bertalan: A mohácsi csata (1866) című olajfestménye. Forrás: Wikimedia Commons