A piac

Túránk kiindulópontja a kiskunfélegyházi Béke-téri piac volt. Miklós lángossal, meleg teával indítja a napot. Otthonosan mozog a félegyházi piacon, sok termelővel ápol jó kapcsolatot, akikkel szívesen vált néhány szót. Megtudtuk tőle, hogy nemcsak a hely, hanem annak hangulata is jóleső gyermekkori emlékeket idéz fel benne.

– Egy petőfiszállási tanyán nőttem fel, szüleim kertészkedéssel foglalkoztak. Abban az időben mindenki ezt csinálta: hónapos retek, paradicsom, paprika - fóliában és szabad földben is jelen volt nálunk. A 80-as, 90-es években ez még működött, kicsiben is biztos megélhetést nyújtott. Rendszeresen a szegedi és budapesti nagybani piacra jártunk értékesíteni, mi ebben nevelkedtünk a testvéremmel. A félegyházi piac minden emléke nagymamámhoz kapcsolódik, aki rendszeresen árulta a kiskertben megtermelt zöldséget és sóvirágot. Én is sokszor segítettem neki, akkor még igazi termelői piacként működött.

Visszaemlékezve a gyermekkoromra, az otthoni mezőgazdasági munkákat sokszor nyűgnek éreztem, de megtanultam, hogy a kertészkedés nem kedv kérdése, mindig csinálni kell. Voltak időszakok, amikor egyenesen utáltam ezeket a feladatokat. El is határoztam, hogy minél távolabb próbálok kerülni a mezőgazdaságtól, azt viszont akkor még nem sejtettem, hogy ennek ellenére későbbi életem meghatározójává válik majd ez a gyermekkoromban szerzett tapasztalat.

Nagykőrösön kollégistaként egy élelmiszeripari iskolában tanultam tovább, majd a Szegedi Tudományegyetem Élelmiszeripari Főiskolai Karán szereztem meg első diplomámat. Ezt mérnöktanári képesítés, majd közoktatásvezető és kertészmérnöki diplomák követték. Végül visszatértem abba a közegbe, amelyben nevelkedtem. Nem tudok elszakadni a kerttől, ha évente megérkezik a tavasz, alig várom, hogy a szabadban tevékenykedhessek. Konyhakert, gyümölcsös, méhészet: szüleimtől a természet felé mutatott szeretet és alázat lett végül az én örökségem is.

Az iskola

Miklós húsz éve, 2006-ban kezdett tanítani az akkori Mezőgazdasági Szakközépiskolában. Akkoriban voltak már munkavállalói tapasztalatai, hiszen pékségben és csokoládégyárban is dolgozott, az iskola mégis mint első, igazi munkahelyeként szerepel életében.

– Huszonegy évesen csöppentem bele a tanításba úgy, hogy akkor egy évre terveztem. Felhívtak, hogy lenne-e kedvem a Mezgében dolgozni, amire igent mondtam, de nem terveztem hosszabb távra. Nem szerettem szerepelni és emberek előtt beszélni sem. Végül az elképzeléseimmel ellentétben alakult minden, amit egyáltalán nem bánok. Mindig több mindennel foglalkoztam az intézményben, így 15 év után a felnőttképzés vezetését is rám bízták.

Hatalmas lendülettel vetettem bele magam a munkába, elveim szerint ha csinálunk valamit, akkor csináljuk jól. Nyilván, mint mindennek, ennek is ára van: én a szabadidőmmel fizetek ezért. Hétfőtől szombatig tart nálam a munkahét, amihez az életemet igazítom jelenleg. Szeretem a munkám és ez sok mindent megmagyaráz.

Meg kell tanulnom, hogy bevonjak másokat a feladatokba: ennek érkezett el mostanság az ideje.

A méhészet

Utunk során megérkezünk az egykori petőfiszállási családi házhoz, amely mellett egy gyümölcsös, egy tó, valamint szép, rendezett miliő ad otthont Miklós több mint 100 méhcsaládjának. A méhészet famunkáit, berendezéseit saját kezűleg készítette el, de az automatizált etetőberendezés is önálló munkája.

– Pontosan 10 éve kezdtem el a méhészettel foglalkozni, amit előtte három év tanulás előzött meg. Kettő méhcsaláddal indítottam, az évek alatt ez a szám a sokszorosára duzzadt. Szeretek a méhekkel foglalkozni, ez a tevékenység az én saját, csendes terápiám. Örömmel szoktam szemlélni munkám eredményét, szerencsére – ahogyan otthon tanultam – ez némi mellékest is hozzátesz a családi kasszához. Sajnos folyamatosan gondokkal küzdenek a méhészek: többek között a szárazság, a méz alacsony ára egyre kilátástalanabbá teszi a szakmát – fogalmaz, mégis örömmel avat be a méhek körüli teendőkbe.

– A feletetés folyamata zajlik éppen. Cukorszirupot kapnak, amelyben több gyógynövénnyel próbálom a természetben hiányzó nektárt reprodukálni: fehérüröm, feketeüröm, kamilla, lósóska, tölgyfakéreg, multivitamin és ásványi anyagok találhatók az élelemben. Ezt kapják télire, márciusig élik fel a méhek. Az etetést ma már három perc alatt el tudom végezni az automatizált rendszernek köszönhetően, ez korábban kaptáranként értett idő volt. Az év májusa, júniusa és júliusa a nagyon tevékeny hónap a méhészetben, októbertől februárig nincs jelentősebb munka az állatok körül.

Ebben az időszakban szoktam a műhelymunkákat elvégezni, ami javarészt javításokból, fejlesztésből áll. Számomra nincs üres idő, olyan órák és napok, amelyek nincsenek kitöltve. Nyilván ez tanulható is, de hála a mérnöki agyamnak, ez a rutin már sejtszinten van jelen bennem.

Úgy vélem a generációm egyik hiányossága, hogy bár a szorgalmat belénk nevelték, sokszor a pihenést és az önfeledt örömöt nehezen tudjuk megélni. Én mégis azt gondolom, hogy a produktív tevékenység önmagában boldogít: én tényleg örömöm lelem abban, ha azt látom, hogy a munkámnak eredménye van és ez előrébb visz engem és a családom is.

Az Otthon

Takaros, gondozott petőfiszállási házhoz gurulunk be. Zöld fű, gyümölcsfák, konyhakert, baromfi, nyugalom, szeretet. Krisztina, Miklós felesége házi szörppel és a kertben termett gyümölcsökkel gazdagon megrakott süteménnyel kínál.

Beszélgetésünkből kiderül, hogy kettejük kapcsolatát is a Mezgének köszönhetik, ma pedig már két leány, a 14 éves Adél és a 12 éves Eszter szülei ők. Krisztina az intézmény igazgatóhelyettese, az hogy egy munkahelyen dolgoznak, ők előnyként élik meg. Ahogyan fogalmaztak: egymás munkáját támogatják, az iskolai gondokat igyekeznek otthonon kívül hagyni. Családjukra a rengeteg teendő pontos beosztásának tökéletes képessége jellemző, ahol mindenki tudja a saját dolgát. Lányaik sportolók, triatlon versenyeik rendszeresek, amely mellé heti 5 edzésnap is társul, így nem ritka, hogy a négytagú család minden tagja máshol van szombatonként.

– Mindig nyüzsgő életre vágytam, ami teljesült. Nálunk a vasárnap az egyetlen nap a héten, amikor együtt tudunk lenni. Ilyenkor rendszerint kirándulásokat szervezünk vagy nagyszülőket látogatunk meg. Nem szoktam hosszú távra tervezni, mert annyira sok feladat van, hogy ezeket csak rövid távon tudom menedzselni. Kicsit most hagyom, hogy az élet sodorjon, de annyira azért belenyúlok, hogy még én irányítsak. Természetesen hosszú távú elképzeléseim is vannak idősebb koromra, de ez egyelőre még csak terv. Eljön majd az ideje ennek is: kis kertészkedés, kis méhészkedés, kis élelmiszeripar – ami végül visszatérés lesz a gyökerekhez. Most még tapossuk a mókuskereket, de a tervekkel teli fiókokat egyszer kinyitjuk. Pontosan akkor, amikor eljön az ideje.

Kis Miklós a stafétát dr. Pozsár Miklós állatorvosnak adja át, akitől olyan kérdésekre vár többek között választ, hogy mi motiválta a pályaválasztás során és hogyan alakult ki benne az állatok önzetlen szeretete?