Több mint harminc éve gyűjt gázlámpákat Virág István. Az ez idő alatt összegyűjt százkilencven világítóeszközt Petőfi-lakótelepi otthonában üvegpolcokon, tükrös szekrényekben őrzi. Ahogy belépünk, máris látjuk, hogy mennyezetig érve, szép rendben sorakoznak a különlegességek.

Nyolc lámpából százkilencven

– A gyűjtést 34 éve, 1991-ben kezdtem el. Én voltam a vásártér első bérlője a rendszerváltás után. Nem volt a téren közvilágítás, így a rendezéshez lámpák és rendezők kellettek. Eleinte gázharisnyás petróleumlámpákat vettem, egyiket a másik után, de ezeket elő kell készíteni, felpumpálni levegővel, karbantartani, amit a rendezők többször elmulasztottak. Idővel ezek „nyugdíjba” mentek, helyettük propán-bután kempinglámpákat használtam, én pedig elkezdtem a gyűjtést azzal a nyolc lámpával – meséli a kezdetekről Virág István.

Hozzáteszi azt is, hogy kanócos lámpákat sokan gyűjtenek, Zsámbékon még lámpamúzeum is van, de gázlámpákat csak kevesen, mert ezeknek nincs igazán kultúrája Magyarországon. Szegedről, Salgótarjánból és Pécs mellől is vásárolt már egy-egy darabot, de inkább Nyugat-Európából, a skandináv országokból, Franciaországból, Németországból, Olaszországból, Japánból, Amerikából és Portugáliából szerzi be a világító eszközöket.

Nem kell sokat várnunk arra sem, hogy többet megtudjunk a működésükről. Az egyik petróleumlámpa begyújtása közben elmondja, hogy a legalsó részén található az üzemanyagtartály, erre oldalt egy töltőnyílás és egy pumpa van felszerelve, melynek feladata a tartályban az üzemanyag feletti túlnyomás kialakítása. A tartály feletti részen található a függőleges gázosító cső, ami egy kis fúvókában végződik. A működéséhez azonban ezt a csövet elő kell melegíteni denaturált szesszel. A gázosító cső a túlnyomás hatására felfelé áramló petróleumot felforralja, és gáznemű állapotba hozza. A fúvókán átáramló gáz előbb egy porlasztóba, majd a gázharisnyán át az égéstérbe jut, ahol meggyullad. A fémsókkal átitatott gázharisnya hatására a lámpa nagy erejű fényt ad. Az első begyújtás után a harisnya gömbölyűre összemegy, ám ha hozzáérünk, elporlad.

A gyűjteményben szép számban találunk karbiddal működő lámpákat is, ezekből is begyújtunk egyet.

– A karbidlámpa üzemanyaga nem petróleum, hanem egy mesterséges anyag, a karbid. Hogyha ezt víz éri, sisteregni kezd, és acetilén gáz képződik. A lámpa aljába beletesszük a karbidot, fölül pedig van egy víztartály. Ennek a csapját megnyitjuk, így a víz csöpögni kezd, a fejlődő gáz pedig egy égőn keresztül kijön, és erős vakító fehér fényt ad. Világítás közben a víz elpárolog, melléktermékként pedig mész rakódik le a lámpafejbe és a tartályba – ismerteti működésüket.

A kifutópálya világítástól a zsírosbödönig

A polcok között nézelődve az 1900-as évekből való kerékpár-világításokat, kézi- és zseblámpákat, hatalmas csarnoklámpákat, hajó-, és bányászlámpákat, kisebb-nagyobb vasúti fényforrásokat, teherautóra szerelhető világításokat, lakásban használt díszlámpákat, búrás és búra nélküli asztali nyeleslámpákat és két apró makettet is találunk. Vannak köztük használtak és olyan is, ami még be sem volt gyújtva.

A gyártók nevével és márkajelzésével ellátott lámpák között több olyan ritkaságra is rábukkanunk, amit még múzeumban sem lát az ember. Akad itt például Oroszországba exportált amerikai Justrite lámpa az 1920-as évekből, eredeti dobozával és cirill betűs leírással. De van kettő izzós lámpa, és olyan is, amin a náci Németország állami jelképe, a sas látható.

– Az 1936-ban gyártott eszközt Németországban hadicélra használták. A kézi bunkerlámpán jelzések és fényirányító van, hogy ne lehessen beazonosítani, és csak arra világítson, amerre szeretnék – mondja a gyűjtő.

A gyűjtemény legszembetűnőbb darabja egy óriás lámpa, amit csarnokvilágításra, vagy repülőtéren a kifutópálya megvilágítására használtak.

A különlegességek között egy zsírosbödönre hasonlító tárgyat is felfedezünk, és mint megtudjuk, valójában egy Portugáliából való karbidlámpára bukkantunk, aminek két égője is van. Találunk olyan eszközöket is, amelyeket nemcsak világításra, hanem melegítésre is használtak. A kerékpárlámpák között is felfedezünk egy-egy gyöngyszemet, mégpedig olyan ritkaságokat, amik előrefele fehér, hátra piros színben világítottak.

A gyűjtemény talán legértékesebb darabja egy Beck-féle karbidlámpa.

– Ezt 1904-ben szabadalmaztatták New Yorkban, de ma már a gyár helyén kollégium áll. Az az érdekessége, hogy itt a víztartály van alul, fölül van benne egy kosár, abban egy önszabályozó membránrendszer, amit bele kell lógatni a vízbe, és így termelődik a gáz. A lámpa fénye azzal szabályozható, hogy a kosarat mennyire engedjük bele a vízbe. Rácz Ernő orosházi orvosi műszerész újította fel nekem. Amikor elhozta, ki is próbáltam, és gyönyörűen világított. Azóta nem volt begyújtva, mert ugyan a belseje új, de a külső borítása elgyengült már, szivárogtatja a gázt – mutatja a tetszetős darabot.

Nincs két egyforma

Kérdésünkre válaszolva terveiről is beszél a gyűjtő. Elmondja, hogy folyamatosan bővíti gyűjteményét, és nagyon örül, ha egy évben három-négy új darabot be tud szerezni. Legtöbbször nemzetközi internetes oldalakon vásárol, de csak olyat vesz meg, amilyen még nincs, mert – ahogy mondja is – kettő egyforma nem kell.

– Ha hirtelen el kell mennem erről a világról, nem fogom elkótyavetyéltetni a rokonsággal a több millió forint értékű gyűjteményt. Azt szeretném, hogy egyben maradjon. A tervem az, hogy a Kiskun Múzeumnak adom, erről Mészáros Márta igazgatóval is értekeztem már, és örömmel fogadja a lehetőséget – fogalmazott Virág István a gyűjtemény sorsáról.