Lerántani a leplet a „vérgrófnőről”: Miklya Luzsányi Mónika igazságot szolgáltat Báthori Erzsébetnek

Egy múzeumi kiállítástól a Báthori-család titkaiig
A félegyházi író nemrégiben megjelent könyve nem a szenzációt keresi, hanem az évszázadok alatt rárakódott tévhiteket kívánja lefejteni a csejtei várúrnőről. Kevesen gondolnák azonban, hogy a „vérgrófnő” történetéhez egy egészen más történelmi alak, Török Bálint alakja vezette el.
– Az egész Török Bálinttal és családjával kezdődött, mert a Reformáció 500 kiállításhoz kértek fel egy installáció szövegének, forgatókönyvének a megírására a Nemzeti Múzeumban, amihez rengeteg forráskutatást kellett végeznem. Kezembe került Török Bálint okmánytára, amiből egyrészt kirajzolódott, hogy Török Bálint nem olyan volt, mint ahogy Gárdonyi leírta nekünk, másrészt a kutatások során eljutottam Török Bálint dédunokájáig, Török Katáig, aki Báthory Gábor szeretője volt. Innen pedig már egyenes út vezetett a Báthoriak/Báthoryak történetéhez – idézte fel.
A forrásokat böngészve egyetlen mondat szöget ütött az író fejébe. – Találtam egy mondatot az egyik tanulmányban, miszerint Báthori Erzsébet az egyetlen olyan magyar hős, akit még a történészek szemében sem illet meg az ártatlanság vélelme. Mindenki eleve bűnösnek tekinti. Szerencsére ezt nemcsak én vettem komolyan, hanem Szádeczky-Kardoss Irma jogtörténész, gyakorló bírónő is, aki a vádiratokat és a tanúvallomásokat elemezve, bírói szemmel vizsgálta meg azt az eljárást, ami valójában nem is Báthori Erzsébet ellen indult, mégis alapja lett a „vérgrófnő” vádnak – mondta.
A szerzőt szociáletika szakos teológus végzettsége is arra sarkallta, hogy felemelje a szavát a történelmi igazságtalanságok és a női kiszolgáltatottság ellen. A Reformáció 500 kiállításhoz végzett kutatómunkából végül egy egész trilógia nőtt ki, amely három, az utókor által félreértett történelmi asszony sorsát dolgozza fel. A sorozat első darabjában, Az ecsedi boszorkányban Török Kata – Török Bálint dédunokája – alakját tisztította meg a boszorkányság vádjától, míg A Mohács özvegye című regényben a krónikák által gyakran „latornőként” bélyegzett királyné, II. Lajos felesége, Habsburg Mária küzdelmeit és reformációhoz fűződő viszonyát mutatta be. Ebbe a sorba illeszkedik a szeptemberben megjelent Báthori Erzsébet történet is. Ahogy az író fogalmazott: történelmi regényeiben azokat a nőket szeretné rehabilitálni, akiket a saját koruk és az utókor is igazságtalanul bélyegzett meg.
Hogyan lett a gyógyító ispotályból kínzókamra?
A regény csaknem ötoldalas forrásjegyzéke és részletes utószava is bizonyítja, hogy Miklya Luzsányi Mónika nem áldozta fel a hitelességet a hatásvadászat oltárán. Bár regényében alkalmaz fiktív elemeket – ilyen például a könyv nyitányában szereplő, nagyecsedi legendán alapuló kényszerabortusz –, a történet gerincét szigorú tények adják.
– Azt szeretem, ha minden egyes bekezdést forrásalapon le tudok igazolni. A jegyzőkönyvek és a tanúvallomások egyértelműek – pontosabban éppen az derül ki belőlük, hogy ezek nem is szó szerinti jegyzőkönyvek, hanem utólagos, szerkesztett átiratok. Pont azokat nem kérdezték meg, akik pozitívan nyilatkozhattak volna Erzsébetről, a tanúkat pedig úgy irányították, hogy csak a negatívum jöjjön ki a vallomásukból. Ráadásul a tanúként kihallgatott emberek mind szörnyű kínzások hatására vallottak – hangsúlyozta az író.
A jogtörténeti elemzések rávilágítottak arra is, hogyan torzították el a valóságot a vádak megfogalmazói. – A hírhedt „kínzások” valójában a 16–17. században teljesen bevett gyógymódok – például lázcsillapító váltófürdők, érvágások vagy csalánnal való kezelések – voltak, amelyeket a női ispotályban alkalmaztak. Az intézményt Erzsébet csupán engedélyezte és finanszírozta, a gyógyítást pedig nagy tudású javasasszonyok, köztük a regényben is kulcsszerepet kapó dajka, Dranúbia végezték. A húsz év alatt feljegyzett mintegy tíz haláleset a korabeli viszonyok között rendkívül alacsonynak számított, ám a tanúk vallomásaiban ez kétszáz, majd hatszáz áldozattá duzzadt – magyarázta.
A hatalomvágy és a 17. századi „fake news” anatómiája
Miért kellett mégis tönkretenni Nádasdy Ferenc özvegyét? A válasz a korabeli patriarchális társadalom félelmeiben és a hatalmi politikában keresendő. – Báthori Erzsébet nemcsak saját jogon örökölt hatalmas vagyont, de bátyja halála után az ecsedi birtokok is rá szálltak. Gyakorlatilag Magyarország jelentős része az ő kezében összpontosult. Ráadásul férje halála után szembeszállt a korabeli jogszokással, nem vonult férfi gyámság alá, hanem maga irányította birtokait, akárcsak a regényben szintén megjelenő Forgách Zsuzsanna. A hatalmas vagyonra és a Báthori-család politikai befolyásának megtörésére azonban sokaknak fájt a foga – köztük Thurzó György nádornak és Erzsébet gyengekezű vejének, Zrínyi Miklósnak, a szigetvári hős unokájának. Halálra ítélni vagy máglyán megégetni nem lehetett, hiszen akkor a birtokai a koronára szálltak volna, nem pedig magánkezekbe. Így, a kor összes jogi normáját megszegve, maradt a hivatalos per és ítélet nélküli „elfalazás” (azaz házi őrizet) a csejtei várba, amelyet egy tudatosan felépített rágalomhadjárat alapozott meg – fogalmazott Miklya Luzsányi Mónika.
– A történeti forrásokból kirajzolódik, hogy Báthori Erzsébet egy okos, intelligens, kemény, de alapvetően jó szándékú asszony volt. Nagyon nehéz volt lelkileg megélni és látni azt a folyamatot, hogyan működik a pletyka és a fake news terjedése. Elindult egy történet arról, hogy felpofozott egy szolgálólányt – ami abban a korban teljesen mindennapos volt –, a vére az arcára fröccsent, és ettől szebb lett a bőre. Ebből duzzadt fel a vérben fürdés abszurd legendája. Egyetlen olyan halálesetet sem tudtak bizonyítani, ami az ő nevéhez köthető, még csak tanúként sem idézték be. Mégis elindult egy kőkemény karaktergyilkosság, mert a Báthoriakat politikailag és gazdaságilag is le kellett járatni – tette hozzá.
Irodalmi élmény és történelmi igazságszolgáltatás
Bár a Báthori Erzsébet – A vérgrófnő igazsága hatalmas tudásanyagra épül, Miklya Luzsányi Mónika egy pillanatra sem válik száraz tankönyvíróvá. A regény nyelvezete élő, a korszak mindennapjai, vallásossága és kegyetlen szokásai érzékletesen kelnek életre.
A kötet egyik legkülönlegesebb dramaturgiai eleme, hogy a fejezetek között eredeti korabeli dokumentumrészletek, református zsoltárok, valamint a „Lelkek hangja” címet viselő, megrázó vallomások váltják egymást. Míg a hivatalos iratok a hatalom manipulatív gépezetét mutatják meg, addig ezekben a lírai betétekben éppen az elhunytak szólalnak meg a túlvilágról, elmondva mindazt, amit a korabeli bíróság előtt soha nem kérdeztek meg tőlük.
A szerző elárulta, hogy ezeket a részeket kifejezetten érzelmi ráhangolásnak szánta, hiszen a megszólaló lelkek nézőpontjából az olvasó közvetlenül tapasztalhatja meg az ispotályban zajló valódi gyógyító munkát és Erzsébet emberségét, ami éles kontrasztot alkot a korabeli rágalmakkal.
Miklya Luzsányi Mónika elárulta azt is, hogy Báthori Erzsébet alakjával lezárult számára a Török Bálint kutatásokból elindult női sorsok sora, és jelenleg már egy egészen más típusú történelmi családregényen dolgozik. Addig azonban az olvasóké a terep: ez a kötet nemcsak a történelmi regények szerelmeseinek nyújt letehetetlen olvasmányt, hanem mindenkinek, aki szeretné megismerni a valódi asszonyt a véres legenda mögött.
Fotó: Szalmás Krisztina






