–  Mit érzett, amikor megtudta, hogy díjat kapott?

– Őszintén szólva az első reakcióm meglepetés volt. Tiltakozás, talán ez a legjobb szó. Az járt a fejemben: Miért én? És hogy mit fognak ehhez szólni a város lakói? Hiszen nem a félegyházi kórházban dolgozom, mégis engem tüntetnek ki. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ez nemcsak az én személyemnek szól, hanem annak az egész területnek, amit képviselek, a pszichiátriának. Ezért hálás vagyok.

– Mikor dőlt el, hogy orvos lesz?

– A gimnázium végén. Úgy éreztem, a szocializmus utolsó éveiben, hogy az orvosi pálya több lehetőséget nyújt a kibontakozásra. Nem kellett csalódnom, ez a hivatás hihetetlenül sokféle utat kínál. A pszichiátria és a neurológia akkoriban még szorosan összetartoztak, és engem mindkettő érdekelt. A döntésben végül Szűcs Attila professzor úr személye volt meghatározó, aki lehetőséget kínált a pszichiátriai osztályon. Egy új szemléletű, modern ellátási forma kialakításán dolgoztunk, és ez nekem is hivatásommá vált. Érettségi után egy évet dolgoztam háziorvosi rendelőben Kiskunfélegyházán, a Petőfi lakótelepen. Meghatározó élmény volt iskola után rögtön a betegellátás sűrűjébe kerülni. Később, már az egyetem alatt is ide tértem vissza, itt az intenzív osztályon végeztem az ápolási gyakorlatot, majd a laborban is dolgoztam. Sok lehetőség jött szembe, és igyekeztem élni velük. A professzor úr mindig bátorított, a közösség pedig kiemelkedő szakmaiságával és emberi kapcsolataival támogatott. Meggyőződésem, hogy az osztály, amit ma már én vezetek, nemcsak szakmailag, de emberileg is páratlan közösség.

– Mit jelentett önnek Kiskunfélegyháza?

– Nagyon sokat. Két évet voltam rezidens, amikor már megkerestek, hogy lássam el a helyi szociális intézmény pszichiátriai feladatait. Ezt a munkát csaknem 25 évig végeztem, amíg egy fiatal kollégának át nem adtam. Úgy gondolom a kiskunfélegyházi pszichiátriai szakellátás nagyon fontos munkát lát el a mai napig. A félegyházi emberekhez mély személyes kapcsolat fűz, és a magánrendelésem is mintegy 25 éve itt működik.

– Szakmai pályafutásának évtizedei alatt alapjaiban változott meg a pszichiátria megítélése. Hogyan hat ez a szakterületre?

– Korábban sokkal kevesebben fordultak pszichiáterhez, viszont többen akartak ezzel foglalkozni. Ma épp fordított a helyzet: megnőtt az igény, de kevés a szakember. Ez egy súlyos aránytalanság, amin nagyon nehéz változtatni. Ugyanakkor jó látni, hogy a pszichiátriai ellátás elfogadottsága nő, ez a díj is ezt üzeni. Mindennek tükrében megtisztelő számomra, hogy címzetes egyetemi docensként orvostanhallgatókat és szakorvosokat oktathatok. Ez nemcsak személyes öröm, hanem lehetőség is arra, hogy a pszichiátriát hitelesen és méltóságteljesen képviseljük a fiatalok előtt is.

– Milyen üzenetet szeretne, hogy közvetítsen ez a díj a város, a betegek, a szakma számára?

– Azt, hogy nem szégyen pszichiáterhez fordulni. Hogy a lelki egészségünk ugyanolyan fontos, mint a testi. És hogy meg kell becsülnünk azokat a kollégákat, akik ezen a sokáig stigmatizált területen dolgoznak. Ez a díj nemcsak rólam szól, hanem arról, hogy Kiskunfélegyházán van igény, nyitottság és megbecsülés a pszichiátria iránt. Köszönöm azoknak, akik támogattak, jelöltek, és ezzel hitet tettek a pszichiátria fontossága mellett.