– Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy díjat kapsz?

– Meglepetésszerűen értesültem róla, egy díszes boríték várt a postaládámban. Nagyon boldog voltam, könnyek szöktek a szemembe. Ez egy olyan visszajelzés, amire – szerintem – mindannyian vágyunk. Jó érzés tudni, hogy becsüli, elismeri munkámat a vezetőség, a közösség, amelynek tagja vagyok. Ez a díj egyértelmű pozitív visszajelzés: megerősítés abban, hogy jó úton járok, amin érdemes tovább haladni. Örömmel és elhivatottsággal végzem a munkám nap, mint nap. Részt veszek az iskolai közösségi munkákban is, segítek, ahol tudok.  Mert nemcsak tanítani szeretek, hanem jelen lenni a gyerekek és a kollégák között is. Húsz év után is boldogan jövök be reggelente az iskolába.

– Hogyan döntötted el, hogy a pedagógus pályát választod?

– A pályaválasztás nem volt egyenes út. Gimnazistaként a természettudományok érdekeltek, fogorvos szerettem volna lenni. Végül máshogy alakult, új irányt kellett keresnem. Édesanyám óvodapedagógusként dolgozott, aki szívvel-lélekkel végezte munkáját, de az első tanító nénim is mély nyomot hagyott bennem – ezek az élmények indítottak el a pedagóguspályán. Tanulmányaimat a Kecskeméti Tanítóképző Főiskolán kezdtem 2000-ben tanító – német műveltségterületen. A tanítóképző után levelező tagozaton elvégeztem a német nyelvtanári szakot is Szegeden, mely nem volt egyszerű pályakezdőként munka mellett. 2007 óta a Dózsa iskolában tanítok alsósokat, emellett németet is oktatok felsőbb évfolyamokon.

– Miben tér el a különböző korosztályokkal való foglalkozás?

–  Az alsó és felső tagozat teljesen más világ. Az elsősök nagyon nyitottak, érdeklődőek, el lehet varázsolni őket. Csodálatos dolog megtanítani őket írni, olvasni, számolni, látni a fejlődésüket napról-napra. Az óvoda- iskola közötti átmenet áthidalása az első feladatunk.  A tanév egy előkészítő szakasszal kezdődik, ahol játékosan vezetjük át őket az óvodából az iskolába. Mondókázunk, rajzolunk, játszunk, de közben tanulunk is. Ez a két hónap elég ahhoz, hogy a gyerekek igazi iskolássá váljanak. Nagyon szeretem ezt a korosztályt, mert kimutatják a szeretetüket, sokszor tényleg olyan, mintha a második anyukájuk lennék. A nagyobbaknak már teljesen másra van igényük, egy tanárra, akire példaként tekinthetnek, aki tudást közvetít.

Ma már sokkal korábban kerülnek kapcsolatba a gyerekek digitális eszközökkel. A legtöbb dologgal már találkoznak az interneten, mielőtt az iskolában szóba kerülne. Úgy gondolom, hogy nem zárhatjuk el őket ettől, az arany középutat kell megtalálni. Fontos, hogy a szülők figyeljék, mit és mennyit használ a gyerek, de legalább ilyen fontos, hogy játsszanak velük, meséljenek nekik. Nekünk, pedagógusoknak is egyre nagyobb a kihívás, hogy felkeltsük érdeklődésüket és fenntartsuk a figyelmüket.  A digitális tábla már nem varázsolja el őket úgy, mint pár évvel ezelőtt, ezért igyekszek haladni a korral, korszerű eszközöket, módszereket használni tanóráimon. De a személyes kapcsolódás még mindig működik, főleg a kicsiknél, ezért szeretek annyira ezzel a korosztállyal dolgozni.

– Követed az egykori tanítványaid sorsát?

– Természetesen. Kapcsolatban vagyok az osztályfőnökökkel, rendszeresen érdeklődöm, hogyan teljesítenek a volt tanítványaim, mire lenne érdemes nagyobb hangsúlyt fektetni a későbbiekben munkám során. Pályám során előfordult az is, hogy elsőtől nyolcadik osztályig taníthattam egy csoportot – először napközisként, majd némettanárként. Különleges volt látni, ahogy kisiskolásokból kamaszok lettek. Két év után is kötődünk a gyerekekhez, mindig nehéz átadni őket, de nyolc év után elengedni különösen megható. Sokszor még a nagy kamasz fiúk is könnyes szemmel jönnek oda a ballagáson köszönetet mondani. Ez az, amiért érdemes dolgozni.