– A rendőri pálya ezek szerint nem régóta dédelgetett álom volt. Hogyan sodort mégis erre az élet?

 – A második munkahelyem volt a Kiskunfélegyházi Rendőrkapitányság. MHSZ tag voltam, lőni jártam, sportoltam, így jutott el hozzám a hír, hogy a rendőrségen telexkezelői munkára keresnek munkatársat. Bár fogalmam sem volt abban a pillanatban, hogy ez mit takar, azonnal jelentkeztem. 1985. február elsején kezdtem dolgozni, ami később visszagondolva életem egyik legmeghatározóbb napja volt. A telex a telefax elődje volt, amelyen a rendőri szervek kommunikáltak. Lyukszalagra rögzítettem az üzeneteket egy erre kifejlesztett gépen, amelynek használatát szerencsére gyorsan és örömmel sajátítottam el. Ebben a munkakörben körülbelül három évet töltöttem el, majd a bűnügyi osztályra kerültem, mint leíró. Itt eleinte kihallgatások szövegeit gépeltem, majd később egyre több feladatot bíztak rám. Nagyon élveztem minden feladatot, izgalmasnak találtam ezt a munkát. Mindig figyeltem rá, hogy pontosan, precízen végezzem el a feladatokat, amelynek köszönhetően egyre többet tudtam és egyre nagyobb bizalmat élveztem. Elkezdtem vágyakozni a hivatásos állománybeli munka után.

– Ennek megvalósítása mennyire volt gördülékeny?

 – Akkoriban még kevés nő választotta ezt a hivatást, ezért országosan is alacsony volt a női rendőrök száma.  Végül 1991-ben sikerült az álmom, rendőr őrmesterként megkezdtem hivatásos állományi munkám. Később egy féléves zászlós képzésen vettem részt Budapesten, amelyet kiváló eredménnyel végeztem el, így zászlós rendfokozatot kaptam és elindult a hivatásos rendőri munkám, mint bűnügyi vizsgáló.

– Hogyan emlékszel a kezdetekre?

 – A kezdeti ügyeim jellemzően tartás elmulasztások voltak, abban az időszakban ezek az ügyek nagy számban fordultak elő. Nagyon jó közösség volt a bűnügyön, ifjú korom ellenére gyorsan belejöttem a munkába, a kollégák elfogadtak. Később már a fiatalkorúak sérelmére elkövetett esetek lettek a jellemző ügyeim, ekkoriban már nagyon jó kapcsolatot ápoltam a kiskunfélegyházi és kecskeméti ügyészséggel, igyekeztem mindig pontosan, precízen eljárni, a jogszabályoknak minden körülmények között megfelelni.   Érdekelt ez a világ, mindig nagyon igyekeztem jó munkát végezni, a kihallgatásokra alaposan felkészültem. Ha kellett ötször vettem elő a jogszabályt és ellenőriztem le, nehogy bármilyen hibát ejtsek. Mindig próbáltam a dolgok mögé látni: mit tudok az ügyből kihozni úgy, hogy minél kevesebb ember sérüljön. Igyekeztem mindig mindkét fél helyzetét mérlegelni. 

– Ezek az ügyek nőként mennyire hatottak rád?

 – Engem mindig az igazság érdekelt, de nyilván a számos látott élethelyzet megérintett engem is. Azok az esetek pedig, amikor egy kiskorút kellett kiemelni a családból, vagy olyan megdöbbentő körülmények tárultak elém, amit még álmomban sem gondoltam volna, azokkal lélekben még sokáig kellett foglalkoznom. Nőként úgy vélem, hogy a tartás elmulasztásos ügyek esetében könnyebb dolgom volt, rengeteg empátiára és türelemre volt szükségem, de az elmúlt évtizedek és a sok hálás visszajelzés igazolta számomra, hogy jó utat választottam. Ezekben az esetekben úgy érzem az, hogy nő vagyok megkönnyítette a dolgom, egyszerűbb volt szót érteni a felekkel. Persze rengeteg eset és szituáció adódott, amire nem lehetett előre felkészülni, de ezek mind kellettek a későbbi tapasztalat és rutin megszerzéséhez.

– Hogy érzed, keményebb lettél az elmúlt évtizedekben?

 – Keményebb lettem, de talán csak annyira, hogy emellett megmaradjak nőnek. Ez a szakma nagyon férfias, így nyilván oda kell tenned magad, hogy elismerést vívj ki. Inkább a határozott a jó szó. Határozottabb lettem – talán túlságosan is. És bár rutint szerzel, vannak dolgok, amik átitatják a lelked és hordozod magadban sokáig. A helyszínelések, a gyermek sérültek, vagy valakinek elmondani, hogy a hozzátartozója soha nem jön többé haza – ezek beléd ivódnak, ezeket hazaviszed és otthon próbálod feldolgozni. Ez persze a családunknak sem könnyű, hiszen látják rajtad a lelki küzdést. Nekem szerencsém volt, mert nem kellett soha szakemberhez fordulnom egy-egy nehezebb időszakban, de nem mindenki tudja maga feldolgozni ezeket a helyzeteket.

 – Hogyan alakult a későbbiekben a szakmai előmeneteled?

 – Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy ismerjem a jogszabályokat, hogy minél jobb lehessek. Később a főiskolán nem véletlen választottam a szociális munkás szakot, hiszen a meglévő ügyeimnél is nagyon nagy segítséget nyújtott ez a tudás. A diploma megszerzése után főhadnagyi rendfokozatot kaptam, majd szépen sorban jött a többi. Az ügyek szaporodtak, betörések, kitartottság és még sorolhatnám... Éjt nappallá téve dolgoztunk akkor, amikor a bűnözés jelentősen megnövekedett városunkban. Ez körülbelül 2008 és 2011 közé tehető, ekkor lettem bűnügyi osztályvezető. Ekkor történt még egy csoda az életemben: édesanyává váltam, ami nyilván az addigi prioritást számomra is átrendezte. 2014-ben tértem vissza a kapitányságra, akkor már kiemelt főelőadóként, hivatalvezetői munkakörben kezdtem dolgozni. Jelenleg is ebben a pozícióban látom el feladataim, alezredesi rendfokozatban.

– Csinálnál-e bármit másként, ha újrakezdhetnéd?

 – Mindent újra, ugyanígy! Minden folyamatát szerettem a munkámnak itt, szeretek segíteni, boldog vagyok, hogy ebbe az irányba terelt a sors. Bár voltak nagyon nehéz időszakok, ezek mind úgy érzem, a javamat szolgálták. Sok embert megismertem és a mai napig kapok pozitív visszaigazolást a munkámról, ami nagyon jó érzés. Tarnóczy László, jelenlegi kapitányságvezető nagyon figyelmes vezető, kiválóan tudunk együttműködni.

– Hogyan fogadtad a kitüntetésed hírét?

 – Nagyon boldog voltam, azonnal szaladtam anyukámhoz megmutatni neki az értesítést. Jóleső érzés számomra, hogy ennyi év munkájára mások is felfigyelnek. Sokan megkerestek és gratuláltak azóta, ez is nagyon szívmelengető számomra. 

– Mi az a dolog, amiből a jövőben többet szeretnél?

 – Egy kicsit magammal törődni és minél több időt tölteni édesanyámmal és a gyermekemmel. Szeretnék úszni, edzésre, színházba és moziba járni, sokat sütni, főzni, kiülni a kertbe és olvasni, valamint a barátokkal lenni.

– Mit üzennél a jövő rendőreinek?

 – Ez egy nagyon szép hivatás, de csak akkor, ha nem pusztán munkahelyként tekintenek rá. Fordulj kellő empátiával mindig mások felé és akkor ugyanezt kapod vissza! Itt nagyon sokat lehet tenni azért, hogy más emberek élete könnyebb, biztonságosabb legyen, ezért, ha bennetek van a segíteni akarás, akkor ne habozzatok! Dolgozzatok azért, hogy a város lakói továbbra is biztonságban érezzék magukat!. Ez a munka kívülről teljesen más, mint benne létezni. Aki tenni akar, empatikus, becsületes, impulzív és kitartó - annak való.