A múlt héten iskolánk nyolcadik osztálya mutatta be színdarabját. A délelőtti előadásra, a főpróbára eljött a Platán utcai, a József Attila és a Batthyány Általános Iskola néhány osztálya – aminek kölcsönösen örültünk –, este pedig iskolánk diákjainak, családjainak, tanárainak mutattuk be a darabot.

A Waldorf-iskolák alapfokú művészet iskolák, de nem művészeket képzünk, hanem művészettel nevelünk. Minden tárgyat és a mindennapjainkat, ünnepeinket, közösségi létünket is ez hatja át és határozza meg.

A drámapedagógia és színházi nevelés olyan összművészeti lehetőséget teremtenek, ami minden másnál intenzívebben ér el egyént és közösséget egyaránt. Bár a nyolcadikos és tizenkettedikes dráma nagy megmérettetés, egyfajta Waldorf művészeti vizsga, jóval többről szól ez, mint egy produktumról, amit a színpadon megmutatunk.

Évről-évre tapasztalom, hogy ezekben a drámafolyamatokban hogyan ér össze osztály, hogyan nyílnak meg lelkek és ugorják meg saját árnyékukat. A célom mindig a gyerekek felemelése egyénileg és közösségileg, és minden alkalommal megtörténik ez a csoda és katarzis a közös küzdelmeken át. Fontos ehhez egy szakmai eszköztár, de ugyanilyen nélkülözhetetlen a személyes figyelem, egyfajta bevonódás, ami által egy adott időszakaszban egylényegűvé válunk, együtt lélegzünk.

A darabválasztást az adott csapat jellege és igénye határozza meg. Rendeztem már Kafka Átváltozását, Örkény Tótékját, Michael Ende Momoját, Shreket, Karinthyt, stb. Ebben az évben alig jutottunk dűlőre, mivel a csapatban a fiúk és lányok egészen kontrasztos szellemi és lelki minőséget képviselnek. Ami egyik félnek tetszett, attól a másik elzárkózott. „A tett halála az okoskodás...” Így találtam ki végül, hogy megalkotunk egy saját darabot „a magunk képére és hasonlatosságára”. Madách: Az ember tragédiája szolgált alapul, amiből gyúrtunk egy paródiát sok-sok saját ötletet kipróbálva és a ChatGPD-t is felhasználva. A gyerekek maguk is a megalkotás aktív részeseivé váltak, önálló jeleneteket dolgoztak ki, amikből kiválasztottuk a leginkább hozzánk valót. Mondhatni: egy kísérleti darab született – de „mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok”. Így tettünk.

Míg egyik jelenetet gördítettük a másik után, megszülettek a díszletek, kellékek, jelmezmegoldások is. A tíz rövid jelenet humorral ívelt át a történelem egészén, a teremtéstől az ókori és középkori társadalmakon és a forradalmakon át egészen a jelenkorig, sőt, azon túlmutatva egy gépesített világig, amiben már nincs tovább, csak vissza az ember felé. Az atmoszférát zenei aláfestések is szolgálták – de legnagyobb élmény az egyik lány, Molnár Csenge saját dalai voltak. Maga írta a verseket, zenésítette meg és adta elő – majd a közös zárószámot végül a közönségnek is megtanította. Egyes jeleneteket zsonglőr mutatványokkal, egykerekűzéssel, tánccal színesítettünk. Az osztályba jár egy ukrán leány, ő is lelkesen játszott velünk magyar nyelven.

Nagy öröm volt a csapattal dolgozni, mindenki aktivizálódott, fogékony volt a játékra, a humorra, a közös alkotásra. Számomra mindig megtiszteltetés emberi lelkekkel bánni, ennyire közel kerülni. Az ellentétek elsimultak a folyamat során, és megszületett az, amiért leginkább érdemes élni: az öröm és a szeretet.

Buda Borbála drámatanár