– Nem a birkózással kezdte a sportpályafutását. Hogyan találta meg mégis ez az út?
– Valóban nem innen indult minden. A vasút mellett laktam, és először a pingpong volt az, ami beszippantott. Egészen jól ment, hamar jöttek az eredmények, városi bajnokságot is nyertem. A birkózás tulajdonképpen véletlenül jött az életembe. Egy alkalommal tovább maradtunk edzés után, amikor már a birkózók készültek. Ott ragadtam, megtetszett a közeg, az egész hangulat. Eleinte párhuzamosan csináltam a kettőt, de a birkózás valahogy jobban megfogott. Volt benne valami keménység és tisztaság, ami közel állt hozzám.

Nem mondanám, hogy ideális korban kezdtem, hiszen 16-17 éves voltam, ami ebben a sportágban már későinek számít. De talán éppen ezért volt bennem egyfajta bizonyítási vágy. Az első versenyemre máig emlékszem: addig még vonaton sem nagyon utaztam, hirtelen megnyílt előttem a világ. Meg is nyertem azt a versenyt, és ott kaptam egy mondatot, ami végigkísérte az egész pályafutásomat: ha nagy birkózó akarok lenni, mindig képzeljem el, hogy a dobogó tetején állok, és nekem szól a himnusz. Ez nem csak egy tanács volt, hanem egy gondolkodásmód.

– Ez a szemlélet mennyire segített abban, hogy ilyen gyorsan a nemzetközi élmezőnybe kerültél?
– Nagyon sokat számított. Rövid idő alatt jöttek az eredmények, és szinte egyik lépcsőfok követte a másikat. Néhány éven belül már nemzetközi versenyeken indultam, majd világbajnokságon is. 1971-ben negyedik lettem a vb-n, ami hatalmas visszaigazolás volt, hogy jó úton járok. Onnantól kezdve már nem kérdés volt, hogy a legmagasabb szint a cél.

Az olimpia mindig külön kategória. 1976-ban, Montrealban bronzérmet szereztem, ami óriási élmény és büszkeség, de sportolóként az ember mindig egy kicsit többre vágyik. Volt bennem hiányérzet, mert nagyon közel volt az arany. Ugyanakkor, ha visszanézek, látom, mennyi munka, sérülés és küzdelem volt mögötte. Voltak időszakok, amikor az is kérdés volt, hogy egyáltalán tudok-e folytatni mindent. Ilyenkor dől el igazán, hogy ki mennyire akarja.

– A sportkarriere után egészen más területeken is helytállt. Hogyan alakult ez az időszak?
– A sport után új életet kellett kezdeni, és én mindig igyekeztem megtalálni a lehetőségeket. Dolgoztam lakatosként, gépésztechnikusként, később kertészettel is foglalkoztam. A fóliás gazdálkodás például egy teljesen új világ volt számomra, de beletanultam, fejlesztettem, kísérleteztem. Jó érzés volt látni, hogy a munkának ott is megvan az eredménye.

Később a pénzügyi szektorban is szerepet vállaltam, majd a jog felé fordultam. Az ügyvédi pálya egy régi vágy volt, és bár nem volt egyszerű elindulni rajta, végül sikerült. Sok szempontból hasonló volt a sporthoz: kitartás, fegyelem és folyamatos tanulás kellett hozzá. Talán ez az, ami összeköti az életem különböző szakaszait.

– Mit jelent, hogy bekerült a Magyar Birkózó Szövetség Hírességek Csarnokába?
– Nagyon nagy megtiszteltetés. Tudtam, hogy létezik ez az elismerés, de nem gondoltam, hogy egyszer én is részese leszek. Nem egy olyan díj, amit könnyen osztanak, ezért külön értékes. Az ember ilyenkor kicsit megáll, és visszanéz: honnan indult, min ment keresztül, és hová jutott.

Az ünnepség is emlékezetes volt, méltó körülmények között adták át az elismerést. De talán a legfontosabb az a visszajelzés, hogy amit az ember évtizedeken át beletett a sportba, az nem merül feledésbe. Ez nemcsak az eredményekről szól, hanem arról is, hogy példát tudtunk mutatni a következő generációnak.

– Egy különleges utazásra készül: visszatér az olimpia helyszínére.
– Ez egy nagyon különleges lehetőség. Meghívást kaptam a montreali olimpia évfordulójára, és ez alkalmat ad arra, hogy újra átéljem azokat az emlékeket, amelyek meghatározták az életemet. Ráadásul a feleségemmel együtt utazhatok, ami még személyesebbé teszi az egészet.

Az ilyen alkalmaknál az ember rájön, hogy nemcsak az eredmények számítanak, hanem az az út is, amit bejárt. A sok utazás, az edzések, a lemondások – ezek mind részei annak a történetnek, amit most visszanézhetünk.

– Mit üzen a mai fiataloknak?
– Azt, hogy ne féljenek nagy célokat kitűzni. Nem számít, hogy valaki honnan indul, vagy hogy később kezd bele valamibe. A lényeg az, hogy legyen kitartása, hite és munkabírása. Ha valaki maga előtt látja a célt – akár azt a bizonyos dobogót –, és hajlandó tenni érte, akkor nagyon messzire eljuthat.

Fotók: Facebook/MTI/Internet