– Mikor döntötted el, hogy pedagógus leszel?

– Nagyon korán, már negyedikesként tudtam, hogy tanár akarok lenni. Anyukám meg is őrizte azt a munkafüzetet, amiben én már ezt válaszoltam a „Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?” kérdésre. Céltudatosan készültem erre az útra. Hetedik osztályos koromban az is eldőlt, hogy a természettudományokkal szeretnék foglalkozni, ugyanis hatodiktól tanultunk biológiát, hetediktől pedig kémiát, és én nagyon megszerettem ezeket a tárgyakat. A tanárnőm rendkívül inspiráló volt, példaképemmé vált. Tudtam, hogy kisiskolásokkal szeretnék foglalkozni, ezért főiskolát választottam, nem egyetemet, hiszen az akkoriban így vált ketté. Végül biológia-kémia szakos tanár lettem.

– Hogyan kerültél Kiskunfélegyházára?

– Csanádpalotáról származom, Hódmezővásárhelyre jártam gimnáziumba. A férjemet a főiskolán ismertem meg, ő félegyházi. Így kerültem ide, és mára teljesen otthon érzem magam ebben a városban. Az életem minden fontos eleme: a családom és a munkám is ide köt.

– Hogyan indult a tanári pályád?

– A főiskola után rögtön a Dózsa iskolában kezdtem dolgozni részmunkaidőben kémiatanárként és napközis nevelőként, illetve párhuzamosan tanítottam az akkor még Bajcsy iskolának nevezett intézményben. Nagyon sok jó példát láttam, remek kollégáktól tanulhattam. Később – gyermekeim születése miatt – egy időre visszavonultam, de mindig visszatértem a tanításhoz, előbb óraadóként, majd teljes állásban.

– Milyen tényezők hatottak a pedagógusi hitvallásod kialakulására?

– Azt gondolom, az ember hoz magával egy hozzáállást, elhivatottságot. De nagyon sok múlik a példákon is. Nekem szerencsém volt, mert inspiráló tanáraim voltak, akik megmutatták, hogyan kell (és néha azt is, hogyan nem szabad) tanítani. A személyes élmények és a tapasztalatok egyaránt formálnak. Az 5–8. évfolyam számomra a legizgalmasabb. Ebben a korban a gyerekek már érdeklődők, nyitottak az új ismeretekre, ezért sokat kérdeznek, és gondolkodnak a tanultakon. Nagyon fogékonyak nemcsak a tudásra, hanem emberi értékekre is. A bizalom, amivel megtisztelnek, a pillanatok, amikor megkeresnek kisebb-nagyobb gondjaikkal, megerősítenek abban, hogy jó helyen vagyok.

– Időközben vezetői szerepbe is kerültél. Tudatos volt az előrelépés?

– Eleinte nem terveztem, csak a tanításra koncentráltam. Azután bizalmat szavaztak nekem és munkaközösség-vezető lettem, később a szakvizsgával együtt elvégeztem a vezetőképzést is. Így alakult ki bennem a gondolat, hogy szívesen segíteném a kollégáimat vezetőként is. Nagy megtiszteltetés, hogy helyettesi pozícióban dolgozhatok, és jó érzés, hogy bizalommal fordulnak hozzám. Ezen a pályán szükséges a folyamatos megújulás, tanulás. Részt vettem mentorpedagógusi, fejlesztőpedagógiai képzéseken és több rövidebb tanfolyamon is. A természettudományos tárgyak gyorsan változnak, így fontos naprakészen tartani a tudásunkat. Egyetemre most nem tervezek visszamenni, de a kisebb képzésekre mindig nyitott vagyok pl.: az autizmus, az SNI és a tehetséggondozás témájában.

– Hogy fogadtad a városi elismerés hírét?

– Nagyon megható volt. Tavaly köszöntöttek a pályán eltöltött 25. évfordulóm alkalmából - ami szintén egy szép gesztus a város és a Tankerület részéről – a kitüntetés mélyen megérintett. Bár minden elismerés jólesik – érkezzen a gyerekektől vagy a szülőktől –, ez a díj a választott otthonomtól érkezett, és ez különlegessé teszi.

– Mit mondanál el azoknak, akik pedagóguspályára készülnek?

– Mindenekelőtt azt, hogy ez nem csak munka, ez hivatás. Akkor lehet igazán jól csinálni, ha az ember szívvel-lélekkel jelen van benne. Az egy csodálatos kölcsönösség ahogy hatunk egymásra a gyerekekkel: ők figyelnek ránk, és mi is sokat tanulunk tőlük. Ha valaki képes empátiával fordulni tanítványai felé és megőrizni nyitottságát, egy csodálatos pályán teljesedhet ki.