– Korábban a fizika terén elért nemzetközi sikereidről számoltunk be, most viszont az 58. Nemzetközi Kémiai Diákolimpián szerzett aranyéremhez gratulálhatunk. Milyen érzés volt átvenni ezt az elismerést, és miben jelentett más jellegű kihívást ez a verseny a korábbiakhoz képest?

– Felemelő érzés volt az első tizenöt helyezett egyikeként, az utolsók között kiállni a többi versenyző elé. Szintén elképesztő érzés volt, hogy a vietnámi, kínai, orosz, tajvani és amerikai zászló mellett a magyart is felvihette valaki az aranyérmesek közül a színpadra.

Tavaly már részt vettem hasonló versenyen: az akkori Nemzetközi Kémiai Diákolimpiát az Egyesült Arab Emírségek szervezte, ahol bronzérmes lettem. A verseny alapjaiban most sem váltott stílust: megoldhatatlan mennyiségű feladat várt ránk az elméleti vizsgán, valamint egy egészen vállalható laborforduló. Sokat tanultam a tavalyi szereplésből: leginkább az időbeosztás terén fejlődtem a lexikális tudás bővítése mellett, s talán ennek tudható be leginkább az előrelépés.

– Milyen volt a feladatsor összetétele és az olimpiai mezőny? Voltak olyan elméleti vagy gyakorlati feladatok, amelyek megleptek a verseny során?

– Ahogy említettem, a verseny során továbbra is két dolgozatot kell megoldanunk: az egyik a laborban elvégezendő kísérletekhez és mérésekhez kötődik, míg a másikat – az elméleti fordulót – „papíron” oldjuk meg. A tavalyihoz képest mindkettő hosszán visszavettek kicsit. Az elméleti forduló kilenc feladata véleményem szerint könnyebb is lett, de még így sem fért bele a rendelkezésre álló 5 órába.

Nagy meglepetést igazán egy feladat sem okozott. A laborban három jópofa, érdekes problémát kaptunk, de a megszokottól nem igazán tért el egyik sem. Ilyenkor mindig szokott lenni egy olyan feladat, amelyben nekünk kell előállítani egy anyagot a megfelelő eljárással – ezt később pontozzák is tömeg és tisztaság alapján –, majd ezt elemeznünk is kellett. Titrálás is szerepelt a feladatok között, azonban a megszokottól eltérően nem indikátorral, hanem pH-mérő segítségével kellett elvégeznünk. Egy másik feladatban anyagok keverékeit kellett meghatároznunk: itt öt anyagból (szőlőcukor, egy szteroid, egy triglicerid, azaz közönséges zsír, húgysav, valamint karbamid) összekevertek tíz kémcsőbe kettőt-kettőt, s ezeket kellett kisillabizálnunk.

Az elméleti forduló feladatai sem voltak túl elrugaszkodottak, többek között foglalkoztak az uránfelhasználással, a szénhidrátkémiával és a szén-dioxid-megkötéssel is.

– Nagyon ritka, hogy valaki a fizika és a kémia területén egyaránt a világ élvonalába tartozzon. Hogyan egészíti ki egymást benned ez a két tudományág?

– Nem helyezném magam a világ abszolút élvonalába fizikából, ahhoz kicsikét még rá kéne feküdnöm a matematikára, de sokat segített így is, hogy egy ideig komolyabban foglalkoztam vele. Leginkább a számítások rendszerezésében segített a fizika, illetve több oldalról is meg tudtam közelíteni egy-egy problémát. Egy ideje már nem foglalkozom magasabb szintű fizikával, egy témakör kivételével: a fizikai kémiából továbbra is elvárt a többlettudás a komolyabb kémiaversenyeken.

– A kémia mely területei állnak hozzád a legközelebb? A fizikai kémia és a határterületek vonzanak inkább, vagy teljesen külön tekintesz a két diszciplínára?

– A fizikai kémia kifejezetten talán a matematikát és a számításokat csodáló emberekhez állhat igazán közel, én azonban inkább a szerves, azon belül a bioszerves kémiát szeretem. A kettőben sok közös és sok különbség is van. Mindkettő szénvegyületekkel foglalkozik, azonban míg a biokémia csak az élőlényekben lejátszódó folyamatokkal és átalakításokkal, addig a szerves kémia egy tágabb területtel foglalkozik. Összességében tehát inkább a határterületek érdekelnek, de inkább a biológiáé és a kémiáé, fókuszálva utóbbira.

– Egy ilyen világszintű eredmény mögött rengeteg munka áll. Hogyan zajlott a felkészülés a szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban, és miben segített téged a felkészítő tanárod, Csúri Péter?

– Nagyon különböző szerepeket töltött be a három eddigi szegedi évem alatt a Tanár Úr. Eleinte segített elsajátítani a teljes középiskolás tananyagot, minden apró összefüggést, érdekességet átadva – ezektől váltak órái igazán érthetővé és könnyen befogadhatóvá. Útközben mindig ügyelt arra, hogy mindenkinek a maga szintjéhez mérten adjon feladatokat. Ezt a próbálkozást nagyjából tizedik év végén zárta le az én esetemben, azóta elmondása szerint „csak marginális szerepe” van az eredményeimben – természetesen ez korántsem igaz.

Valóban, új tudásból a kémia területén egyre kevesebbet tud átadni, mivel ezek a versenyek javarészt az egyetemi tananyagra építkeznek, de a szakterületén kívül a tanár úr valamivel mindig meg tud lepni. Ugyanolyan következetes és részletes, mint egykori kiskunfélegyházi tanárom, Csollár Géza. Így tehát habár közvetlenül egy ideje már nem készít a versenyekre Csúri tanár úr, mégis ő fektette le azokat az alapokat, amikre minden kis számításnál vagy gondolatmenetnél visszatekintek.

Az ilyen versenyekre legjobban régebbi feladatsorok megoldásával és a többlettananyag elsajátításával lehet készülni, én is pontosan így tettem. Tanár Úr ennek szívesen engedett teret: gyakorlatilag tizenegyedikben a kémiaórákhoz csak a dolgozatok idejéig volt közöm, azon kívül, hogy természetesen mindig ott voltam az órákon.

– Kiskunfélegyházi születésűként mennyire érzed a szülővárosod támogatását, büszkeségét? Eljutnak hozzád a helyi közösség gratulációi és biztatásai?

– Szakmai támogatás szempontjából egyértelműen Csollár Géza szerepe volt a legfontosabb, még akkor is, ha csak két évig tanított a félegyházi József Attila Általános Iskolában. Ezeknek a versenyeknek a híre alapvetően egy szűkebb réteghez jut el: általában a saját barátaimhoz, illetve a család ismerőseihez. Azonban akikhez eljut, ők mindig ismételten biztatnak és gratulálnak. A gratulációk másik nagy része Szegedről érkezik, az ő támogatásuk is rendkívül jelentős számomra.

– Korábban már szót ejtettünk a cambridge-i továbbtanulási opciódról. Hogyan áll most ez a folyamat, és mik a legközelebbi mérföldkövek az egyetemi tanulmányaidban?

– Egyelőre az angol felvételi rendszerhez szükséges Personal Statement-emet írom, ezt legjobban talán egy rövid szakmai CV-hez lehetne hasonlítani. Ezt idén ősszel kell majd leadnom, ekkor kell majd írnom egy szintfelmérő dolgozatot is az érintett tantárgyakból (kémia, fizika, biológia és matematika), melyet felhasználnak a felvételi eljárás során.

Ha minden a tervek szerint halad, decemberben egy elbeszélgetés után lezárul a felvételi, januárban pedig küldik meg az úgynevezett offer-eket (ajánlatokat), melyekben gyakorlatilag azt közlik, milyen érettségi eredményt kell elérnem ahhoz, hogy felvegyenek. Ha ilyet küldenek, az már szinte biztos felvételt jelent, ugyanis ezt rendszerint nagyon könnyen teljesíteni lehet: legtöbbször csak azt kötik ki, hogy egynél ne legyen több négyese a felvételiző diáknak. Hozzátenném érdekességként, hogy az érettségin elért százalékok és pontszámok egyáltalán nem is számítanak az érdemjegyeken belül.

– Milyen hosszú távú tudományos vagy kutatói pályát képzelsz el magad előtt? Van olyan konkrét tudományos rejtély vagy terület, amivel szívesen foglalkoznál a jövőben?

– Nagyon szívesen helyezkednék el a biológia és a kémia határterületén, valamilyen interdiszciplináris kutatási területtel foglalkozó kutatóként. Mindenféleképpen szeretnék az akadémiai rendszerben maradni az egyetem után is, de konkrétumok még nem kristályosodtak ki a fejemben. Az egyetemi évek alatt – bárhol is töltöm majd azokat – ezek valószínűleg még úgyis sokat változnak.

– Mit üzennél azoknak a félegyházi és környékbeli diákoknak, akik érdeklődnek a természettudományok iránt, de még nem mernek belevágni a nagyobb versenyekbe? Mi a legfontosabb útravaló a tehetség kibontakoztatásához?

– Mindenféleképpen legyenek bátrak megmérettetni magukat, hiszen semmit nem veszthetnek, ráadásul egy jófej kémiatanárral még akár egy szabadnapot is nyerhetnek maguknak a verseny időpontjára! Eleinte én is ezekért vállaltam el sok olyan versenyt, amelyek később segítették kiszélesíteni a tudásomat és a természettudományos látásmódomat.

Nem szeretnék közhelyeket emlegetni, de merjenek nagyot álmodni, és dolgozzanak sokat értük – mindamellett, hogy közben élvezik is a gyerekkorukat. Számomra utóbbi a legfontosabb: a nyári világversenyek egy-másfél hetes felkészülési időszakán kívül soha nem mondtam nemet egy kártyapartira, strandolásra vagy edzésre csak azért, mert én éppen erőn felül tanulok. Megfelelő kiegyensúlyozottság nélkül szerintem ilyen eredményeket nem lehet elérni – ebben segítenek a barátok és a család.

Fotó: Elek János