A rendezvény már az első percekben különleges hangulatot kapott. Az iskola egykori növendékei zenével köszöntötték azt az embert, akinek tanítványai közül ma már sokan maguk is pedagógusok, zenekarvezetők vagy hivatásos muzsikusok. A dallamok mögött ott volt egy több évtizedes történet: generációk története, akik mind visszavezethetők egy közös ponthoz – Feri bácsihoz.

Egy iskolakürttől Európa koncerttermeiig

Jankovszki Ferenc pályája egy egyszerű iskolakürttel kezdődött. Az ötödikes kisfiú, aki a hangszerbemutatón először próbálta ki a fúvós hangszert, akkor még aligha gondolta, hogy egyszer róla nevezik majd el a művészeti iskola koncerttermét.

Az út Szegedre vezetett, ahol a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult. Pályafutását a hódmezővásárhelyi katonazenekarban kezdte, de hamar rájött, hogy őt nem a tömegeknek szóló látványos produkciók, hanem a közösségépítő, személyesebb zenei műhelymunka vonzza.

A döntő fordulatot császártöltési évei hozták. Itt tanulta meg, hogy egy zenekar nem hangszerekkel, hanem emberekkel épül. Türelemmel, következetességgel és rengeteg munkával.

Amikor hazatért Kiskunfélegyházára, ezt a tudást hozta magával.

A semmiből épített zenekar

1987 szeptemberében mindössze öt fővel indult útjára a kiskunfélegyházi fúvószenekar.

A kezdet szerény volt, az álom azonban nagy. Az évek során folyamatosan gyarapodott a hangszerállomány, nőtt a zenekar létszáma, egyre gazdagabb lett a repertoár. A próbákból hangversenyek, a helyi fellépésekből országos és nemzetközi szereplések lettek.

A zenekar bejárta Európát, rangos fesztiválokon szerepelt, neves karmesterekkel és zeneszerzőkkel dolgozott együtt, és kiérdemelte a Koncertfúvós Zenekar címet.

Mindez azonban aligha valósulhatott volna meg a közösségépítő szemlélet nélkül, amelyet Jankovszki Ferenc mindig fontosabbnak tartott a díjaknál és elismeréseknél.

Aki valaha részt vett a zenekar életében, tudja, hogy a közös élmények legalább annyira fontosak voltak, mint a hangversenyek. A nyári táborok, a próbák utáni beszélgetések vagy éppen a közös kirándulások ugyanolyan meghatározó részei voltak ennek a történetnek.

A Börzsöny élő térképe

A beszélgetés során természetesen szóba került Jankovszki Ferenc másik nagy szenvedélye is: a Börzsöny.

A hegység ösvényeit és erdei útjait olyan alaposan ismeri, hogy az már-már legendaszámba megy a tanítványok körében.

Erről egy derűs történetet idézett fel Kis-Fekete Vilmos is. Egy alkalommal társaival túrázni indultak a Börzsönyben, ám egy rossz kanyar után sikerült eltévedniük. A helyzet egyre reménytelenebbnek tűnt, mígnem valakinek eszébe jutott a legegyszerűbb megoldás:

– Hívjuk fel Feri bácsit!

A telefon másik végén Jankovszki Ferenc néhány kérdés után pontosan beazonosította, hol lehetnek, majd útba igazította a társaságot. A kirándulók rövidesen megtalálták a helyes utat.

A történet nagy derültséget váltott ki, de senki sem lepődött meg rajta különösebben. A jelenlévők közül sokan tudják: ha a Börzsönyről van szó, Feri bácsi szinte élő turistatérképként működik.

Szolgálni, nem szolgáltatni

A délután során nemcsak egy sikeres pályafutás állomásai rajzolódtak ki, hanem egy életfilozófia is.

Jankovszki Ferenc ma is aktív. Tanít, segíti a művésztelep munkáját, tanul, olvas, előadásokat hallgat. Hiszi, hogy az embernek mindig fejlődnie kell, és hogy a tehetség önmagában nem elég.

A fiataloknak szóló üzenete egyszerű, mégis időtálló:

Gyakorolni kell. Nap mint nap.

És talán ennél is fontosabb gondolata, hogy az ember ne szolgáltasson, hanem szolgáljon. Ne azt keresse, mit kap egy közösségtől, hanem azt, mit tud hozzátenni.

Ez a szemlélet végigkísérte egész pályáját – a tanári munkában, a zenekarépítésben és az emberi kapcsolataiban egyaránt.

A legszebb születésnapi meglepetés

A beszélgetés végén azonban még maradt egy meglepetés.

A szervezők tortával köszöntötték a 69. születésnapját ünneplő karmestert. A torta tetején ehető ostyalapon egy különleges fénykép díszelgett: Jankovszki Ferenc a Börzsöny egyik kedves kiszögelésén áll, ahonnan a számára oly fontos tájat szemléli.

A meghatott ünnepelt mosolya mindennél többet elárult.

Ahogy körbenézett a teremben, ott voltak körülötte egykori és jelenlegi tanítványai, kollégái, barátai és tisztelői. Azok az emberek, akiknek életére valamilyen módon hatással volt.

Kevés pedagógus mondhatja el magáról, hogy nemcsak tanított, hanem maradandó közösséget teremtett. Jankovszki Ferenc közéjük tartozik.

A kiskunfélegyházi fúvósélet történetében neve már régóta megkerülhetetlen. De talán még ennél is fontosabb, hogy generációk számára mutatta meg: a zene nem csupán hangok összessége, hanem közösség, szolgálat és emberi kapcsolat.