Nem mondhatom, hogy erre születtem. Az iskolás éveim alatti testnevelés órákról megmaradt emlékeim arról szólnak, hogyan próbáltam elmismásolni minden futással kapcsolatos feladatot. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy a negyvenes éveimben még futóversenyeken is részt veszek, kétségbe vonom mindennemű beszámíthatóságát. A rendszeres futással való kapcsolatom kezdete 2019 tavaszára nyúlik vissza, amikor – egy akkor súlyosnak tűnő betegség miatti – műtét után lábadoztam. Tudtam, hogy másképpen kell csinálnom nagyon sok dolgot az életemben. Bár akkor még nem tisztázódott bennem minden terv, de a rendszeres mozgás az első helyen szerepelt. Emlékszem az első alkalomra. Két kilométert sem tudtam egyben lefutni és azt éreztem, hogy a testemben lévő minden szerv, izom, szövet és ideg ordítva tiltakozik a tevékenység ellen. De nem adtam fel. Újra és újra próbáltam és egyre hosszabb távokat kezdtem egyben, megállás nélkül megtenni. Voltak kihagyások és újrakezdések, voltak elkeseredett pillanatok és felemelőek. Magányos futásaim voltak rendszerint, nekem erre volt szükségem. A pályán töltött időt rendszerint a gondolataim rendbetételére szántam: átgondoltam, megvitattam magamban minden olyan szituációt, ami bánatot, stresszt, fájdalmat, nehézséget okozott nekem és mire a kitűzött táv végére értem – ha a megoldást nem is tudtam, de – már nem láttam annyira tragikusnak a helyzetet. Kitisztultak a gondolataim, megszűnt a zaj és kicsit mindig kisimult a világ. Később rájöttem, hogy örömömben is futhatok, azokon a napokon, amikor nem történt baj, sokkal inkább felemelő pillanatokkal volt tele. Ilyenkor könnyűnek éreztem minden lépést, a kilométerek csak úgy suhantak. Aztán jöttek azok a futások, amelyeknek nem volt semmilyen missziója a lelkemben, pusztán a jó érzésért teljesítettem. Ekkorra már megtanultam tisztelni és megdicsérni a testem: a működéséért, a ritmusáért, a kitartásáért, az izmaim állapotáért és egyáltalán azért, hogy képes vagyok a mozgásra. Nem akartam soha extra távokat teljesíteni, nem voltak komoly céljaim vele, mindig megmaradtam a maximum 10 kilométeres körön. Akkor mégis mit keresek futóversenyen?

Az első nevezést a testvéremtől kaptam, negyvenedik születésnapomra, 2021-ben. Rettenetesen féltem tőle, hiszen sem a kilométeridőm, sem az alkatom, sem a technikám nem igazolta azt, hogy nekem egy ilyen megmérettetésen lenne a helyem. Nem hittem benne, hogy végig tudom csinálni. 2021 júliusában futottam életem első Vivicittáján. Fullasztóan meleg volt, amire pluszként a futam közben érkezett némi nyári eső, így a fővárosi aszfaltról az arcunkba ömlő pára miatt még nehezebb volt levegőt venni. De ez mind nem számított. A futóversenyek hangulata már akkor nagyon mélyen megérintett. A futóközösség kivételes tömeg. Mindenki ugyanazért van ott. Mindenki tudja, hogy valószínűleg nem lesz könnyű, ilyenkor nemcsak sporttársak, hanem sorstársak is vagyunk. Talán pont ezért van a legtöbb futónak egy kedves szava, egy mosolya a másikhoz. Ráadásul a rajtnál összegyűlő jó energiák úgy csapnak arcon, hogy abban a pillanatban elhiszed, hogy bármire képes vagy. Ami így is van. Azt szokták mondani, hogy ha edzéseid alatt a kitűzött táv hatvan százalékát tudod teljesíteni, akkor a versenyen a maradék negyven százalék könnyedén hozzáadódik.

Negyedszerre futottam le a Margitszigetről induló 10 kilométert. Elképedek, amikor látom, hogy milyen teljesítmények születnek a futótársaim által. Őszinte és mély tiszteletet érzek irántuk, hiszen ők következetesebbek, többet edzettek és keményebb munkát tettek bele. Mára megtanultam a saját eredményeimnek úgy örülni, hogy ne legyenek elvárásaim. Elégnek érzem, hogy végigmentem, élveztem minden percét, csodáltam Budapest páratlan épületeit, hídjait, eközben szívhattam a Duna-parti friss levegőt. Hálás vagyok érte. Ahogyan azért is, hogy sok-sok kiskunfélegyházival futhattam és eltöltettünk együtt egy olyan napot, ami tudom, hogy mindenkinek ugyanilyen sokat adott: egyszerű, letisztult gyermeki örömöt. Ma, amikor bármerre nézünk a közöny, a gyűlölet, a kritika, a rosszindulat jön velünk szembe, azt gondolom, muszáj keresni egy olyan közösséget, ahol lehetőségünk van ezt megtapasztalni. A megoldás pedig tényleg sok esetben nagyon egyszerű. Legyen az sport vagy művészet, teljesen mindegy. Rá kell találni. Csak legyen egy hely, ahol – akkor is, ha a világ nem ismer el – akkor is meg tudjuk magunknak teremteni saját jóérzésünket. És talán akkor, ha egyszer mindenki megtalálja, végre elfelejtjük egymást bántani.

Fotó: Zsigó Brigitta, Rózsa Sára