Szabó Ildikó a tárlat kapcsán hangsúlyozta, hogy a művész alkotásait leginkább intuitív módon, egyfajta érzékeny állapotban, érzéki úton fogadhatjuk be. Molnár István művészetéről ismertette, hogy az elmúlt két évtizedben jellemző, főként nagyobb méretű olajvászon képei után most fokozatosan tért át a kisebb méretű akvarell technikával készült tájképekre, valamint az utóbbi egy évben az egyre kisebb tollrajzokra, vázlatszerű miniatúrákra.

– Élmények. A természetről, a természettel együtt, a természetes környezettel összefonódva. Van egy sajátos technika, amivel találkozhatunk: a Tisza holtágának vize, a part homokja és a nap fénye is festőeszköz Molnár István alkotói módszerében. Eszköztárának része az idő és az időjárás. A művész az anyag képlékeny szépségével, drámai erejével lép párbeszédbe. Ennek a diskurzusnak a lenyomatai, esszenciái láthatók a kiállítóterem fő falán. És oldalt elszórtan, valamint még otthon a műteremben még sok szebbnél szebb átalakított, egykor érintetlen, tiszta lap. Tiszta lap, amelyre rákerül negyven százalék anyag és hatvan százalék szellemiség. Benne van az alkotó állapota – fizikai és lelki – gondolatai, amelyek egy része a képalkotás folyamatához kapcsolódik, a többi az élet egészéről szól. Arról, hogy mennyire nagyszerű, felemelő, magasztos dolog itt lenni a földön, érezni örökkön a nap melegét, a szél borzongató hidegét, vagy éppen meleg simogatását. Azt ahogy a hullámok nyaldossák csupasz bokánkat, ahogy átszűrődik a lombon át a fény. Hogy milyen csodás formája van a hársfa termésének, mennyire ragyogó kék az ég. Szóval mondhatnám közhelyesen is: apró dolgok örömeiről szólnak ezek a képek. Molnár István nemcsak észreveszi az apró szépségeket, hanem teljes énjével átérzi, feloldódik az érzékelésben. Egyfajta meditatív folyamat ez, mint az ikonfestők átszellemült állapota – fogalmazott Szabó Ildikó a kiállított alkotások kapcsán.

A megnyitón közreműködött Molnár István tanítványa, Bähr Szofi zongorán és ukulelén.

A tárlat október 18-áig megtekinthető.