Az idei keresztút különlegességét az adta, hogy az elmélkedések arra hívták a résztvevőket, hogy ne csupán szemlélői, hanem személyes részesei legyenek Jézus útjának. A szövegek központi üzenete az volt, hogy minden állomásban Jézus szól hozzánk, és saját élethelyzeteinkben találkozhatunk vele.

Az első állomáson, ahol Jézust halálra ítélik, arra emlékeztetett bennünket, hogy az emberi ítéletek elkerülhetetlenek, mégsem ezek határozzák meg életünk igazságát. Jézus azt üzeni nekünk, amikor elítélnek, hozzá menekülhetünk, mert ő maga is átélte ezt a helyzetet. A második állomáson, amikor Jézus magára veszi a keresztet, a mindennapok terheinek elfogadására hívott. Az elfogadott kereszt által pedig nagy kegyelmekben részesülhetünk. A harmadik állomás Jézus első elesését idézte fel, és arra tanított, hogy gyengeségeinkben sem vagyunk egyedül. Az elesés nem kudarc, hanem találkozási pont Krisztussal.

A negyedik állomáson, amikor Jézus édesanyjával találkozik, az emberi kapcsolatok mélysége és fájdalma jelent meg. A szeretet gyakran együtt jár a szenvedéssel, mégis ez vezet közelebb Istenhez. Az ötödik állomás Cirenei Simon segítségét állította elénk, emlékeztetve arra, hogy legyen bátorságunk, és engedjük meg, hogy mások segítsenek nekünk. A hatodik állomáson Veronika kendője által a viszonzás nélküli elfogadás kapott hangsúlyt, figyelmeztetve arra, hogy merjük elfogadni mások jóságát akkor is, ha nem tudjuk viszonozni, és ne féljünk „adósnak maradni”, hanem önmagunkat adjuk válaszként. Isten szeretete is ilyen feltétel nélküli ajándék, ezért úgy kell elfogadnunk, mint egy gyermek a szülei gondoskodását, viszonzás kényszere nélkül.

A hetedik állomás második elesése arra emlékeztetett, hogy visszaeséseink ellenére is újra fel kell állnunk, mert Jézus minden bukásunkban jelen van, és majd fölemel minket. A nyolcadik állomáson Jézus a síró asszonyokhoz szól, és arra hív, hogy a szenvedés közepette sem szabad önsajnálatba merülni, hanem fel kell emelkedni fölé, és Istenbe kapaszkodva meglátni benne a reményt és a megszabadulást. A kilencedik állomás harmadik elesése a teljes kimerültség állapotát jelenítette meg, arra bíztatva, hogy akkor is lehetséges tovább menni, amikor mindenki azt gondolja, lehetetlen. A teljes kudarc és tehetetlenség pillanata nem a vég, hanem lehetőség arra, hogy az ember elengedje önmagába vetett bizalmát és Istenhez forduljon.

A tizedik állomáson, ahol Jézust megfosztják ruháitól, az emberi kiszolgáltatottság és a „lemeztelenítés” tapasztalata került előtérbe azt üzenve, hogy amikor mindent elveszítünk, Isten akkor is jelen van, és új méltóságot ad. A tizenegyedik állomás, a keresztre szegezés, arra hívott, hogy ne meneküljünk a ránk bízott keresztek elől, hanem bizalommal fogadjuk el azokat, mert ezek vezetnek az új élet felé. Vannak olyan szenvedések és terhek, amelyektől nem tudunk megszabadulni, és amelyeket életünk végéig hordoznunk kell. Az igazi út nem az ellenállás, hanem az elfogadás és a bizalom, mert így a halálon keresztül új életre és Istennel való találkozásra jutunk.

A tizenkettedik állomáson, Jézus halálakor, a legmélyebb titok tárult fel: a halál nem a vég, hanem beteljesedés és új élet kezdete, amelyben Istenhez találunk. Ha elfogadjuk a halált és nem ellenállunk neki, akkor megszabadulunk a félelemtől, és Krisztus által valódi életre jutunk. A tizenharmadik állomás a keresztről levett Jézust mutatta be, figyelmeztetve arra, hogy le kell mondanunk arról, hogy az élet munkájának gyümölcsét azonnal élvezzük. A jutalom ugyanis nem e földi életben, hanem az örökkévalóságban, a feltámadásban valósul meg. A tizennegyedik állomás, a sírba tétel, az utolsó emberi vágy, a hiúság és az önmagunkhoz való ragaszkodás elengedéséről szólt. Arra hívott, hogy fogadjuk el a teljes önelvesztést, a sírt, ahol már semmi sem marad utánunk, és így találkozhatunk Jézussal. Csak ha meghalunk hiúságunknak és önzésünknek, akkor támadhatunk fel. A kereszt így nem veszteség, hanem átadás és az új élet kezdete.

A keresztút végére a résztvevők nemcsak egy hagyományos ájtatosságot jártak végig, hanem – az elmélkedések szellemében – tizennégyszer találkoztak Jézussal saját életük valóságában. A közös imádság pedig lelki megerősödést hozott a nagyböjti időben.