A modern szülőségnek van egy alig észrevehető, mégis meghatározó pillanata: az a másodperc, amikor egyetlen érintéssel eldöntjük, hogy a gyermekünk arca privát emlék marad, vagy online tartalommá válik.
Nem tűnik nagy döntésnek. Csak egy aranyos mosoly a kanapén, egy meghitt pillanat, amit szívesen mutatnánk meg másoknak. Mert gyönyörű. Mert büszkék vagyunk. Mert szeretjük.
Csakhogy ilyenkor valójában már nem magunkról döntünk – hanem valaki más jövőjéről, magánéletéről és digitális láthatóságáról. Egy olyan emberéről, aki még azt sem tudja kimondani, hogy „anya” vagy „apa”, hát még azt, hogy „nem”.

A digitális szülőség csendes terhe

A közösségi média különös világ: közelebb hoz bennünket egymáshoz, miközben egy olyan színpadra is felállít, ahol lehet, hogy soha nem szerettünk volna szerepelni.
Szülőként éppen ebben a kettősségben mozgunk. Vágyunk megmutatni a mindennapjaink szépségét, ugyanakkor szeretnénk védeni a gyerekeinket is.

A posztolás gyakran jóval több, mint pillanatok dokumentálása. Sokszor megerősítéskeresés: egy finom visszajelzés arra, hogy jól csináljuk-e, elég jók vagyunk-e, elég szépek-e a közös történeteink. A babafotók így nem csak emlékekké válnak, hanem igazolásokká is – annak bizonyítékaiként, hogy jelen vagyunk ebben az intenzív, sokszor embert próbáló szerepben.

De a gyerek nem kérte ezt a nyilvánosságot. Nem mondta, hogy „töltsd fel”. Nem érti, mit jelent a digitális térben láthatónak lenni. A szülő pedig jó szándékból dönt helyette – de a jó szándék nem mindig jelent jó következményt.

Mit jelent valakit „hozzáférhetővé tenni”?

Az internet egyik legkövetkezetesebb sajátossága, hogy nem felejt. Egy poszt soha nem csak egy poszt.
A ma mosolygó arc holnap keresési találattá, lementett fájllá vagy megosztott képpé válhat. Épp ez benne a legnyugtalanítóbb: a legártatlanabb fotó is eljuthat olyanokhoz, akikkel a való életben soha nem osztanánk meg.

Gyakran úgy használjuk az online teret, mintha csak a barátaink néznék, holott valójában egy nyitott ajtó, amelyet nem tudunk becsukni. Egy gyerek arcát így úgy tesszük láthatóvá, hogy közben talán nem is gondolunk arra, kikhez jut el, milyen célra használják fel, vagy milyen reakciókat vált ki.

A gyerek pedig közben nő, formálódik, és egyszer majd szembenéz egy digitális gyerekkorral, amelyet nem ő választott magának.
Kérdés, hogy ezt szeretnénk-e neki útravalóul adni.

Amikor a szülői büszkeség határt szab a gyerek autonómiájának

Gyakran mondjuk: „csak örömöt osztunk meg”. De hol válik a közös öröm már a gyerek identitásának egy darabjává?
Egyre több felnőtt számol be arról, hogy zavarja őket: gyerekkori képeik még mindig fenn vannak az interneten. Nem szégyenérzetből, inkább azért, mert azok a pillanatok hozzájuk tartoznak – nem a nyilvánossághoz.

Egy baba esetében ugyanez a helyzet, csak ő még nem tud tiltakozni. Nem tudja elmondani, hogy nem szeretné, ha fürdetős képei körbejárnának az online térben. Nem tudja megkérdezni: „anya, ezt tényleg fel kell tölteni?”

Mi viszont pontosan tudjuk: minden poszt egy döntés az ő nevükben.

forrás: colore.hu