– Hogyan került a pedagógusi pályára?
– Olyan családban nőttem fel, ahol a tudás, a tisztelet, az egymás iránti szeretet, a segítségadás érték volt. Már középiskolás koromban tudtam, hogy tanár akarok lenni. Azt is tudtam, hogy miért. Hihetetlenül szerencsés voltam, mert az iskolás éveim alatt rendkívüli tanárok vettek körül. Olyan meghatározó példaképekké váltak, hogy azt éreztem, nekem is ezt kell csinálnom, mert a legértékesebb dolog, ami történhet velem. Élmény volt hallgatni a magyar és történelem tanáraimat, bizalmi viszonyt építettünk a német-orosz nyelvet tanító tanárnővel, Borbélyné Szabó Katalinnal és Kósa János tanár úrral, és annyi mindent kaptam tőlük, hogy azt éreztem, én is adni akarok: jót, tudást, a tanulás örömét és élményét, barátságot, hitet, büszkeséget, segítséget.

– Mikor kezdett tanítani?
– 43 évvel ezelőtt, 1982 márciusában kezdtem Veresegyházon, egy általános iskolában, magyar-orosz szakos tanárként. Óriási lendülettel, tele energiával és tervekkel vetettem bele magam teljesen tapasztalatlanul, 20 évesen a pedagógia tengerébe. Nagy szerencsém volt, mert már a kezdetekkor nagyszerű kollégáktól tanultam, akik megbíztak bennem és egyre több és nagyobb feladatot bíztak rám.

– Hogyan vezetett az útja vissza Kiskunfélegyházára?
– Az élet úgy hozta, hogy visszakerültem a szülővárosomba. A közgazdasági szakközépiskolában dolgoztam hét évig magyar-orosz szakos tanárként és kollégiumi nevelőtanárként. A rendszerváltás idején azonban az orosz nyelvet megszüntették. Szerencsés helyzetben voltam, mert a németet már gyerekkorom óta tanultam, mindig is szerettem, és itt a Móra Ferenc Gimnáziumban is német tagozaton érettségiztem. Ekkor jött el az én időm: elvégeztem a német szakot a szegedi egyetemen, és attól kezdve németet tanítottam.

– Mikor került a Móra Ferenc Gimnáziumba?
– 1995-től a Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskolában tanítottam öt évig, kéttannyelvű osztályban, osztrák tanterv szerint. Nagyon sok élményt adott az az időszak, sokféle projektben volt lehetőségem részt venni. 2000-ben keresett meg Rosta Ferenc, a gimnázium akkori igazgatója, aki egykor a rajz-művészettörténet tanárom volt. Meghívott a Mórába, és boldogan mondtam igent, mert mindig is az volt a vágyam, hogy itt, a gimnáziumban taníthassak.

– Soha nem bánta meg, hogy a tanári pályát választotta?
– Egy pillanatra sem! Ha újrakezdhetném, akkor is tanár lennék. Annyi szeretetet, tiszteletet és élményt kaptam a diákoktól, amit máshol aligha élhettem volna meg. A tanár feladata nem csak a tanítás: felelősséget vállalunk a jövő nemzedékéért, és az emberi kapcsolatokban rejlik a hivatás igazi szépsége. Megható, amikor egykori diákjaim rám köszönnek az utcán, emlékeznek az órákra, vagy amikor megtudom, hogy valaki éppen a példám nyomán lett némettanár. Ez a legnagyobb elismerés számomra.

– Hogyan változott a nyelvoktatás módszertana az évek során?
– Amikor pályakezdő voltam, teljesen másképp tanítottunk. Még nem volt internet, mobiltelefon, sem digitális eszközök. Akkoriban a diákok az iskolapadban ülve magolták a szavakat, ma viszont egészen más szemléletre van szükség. A mai gyerekeknek élmény, tapasztalat és gyakorlati helyzet kell ahhoz, hogy magabiztosan megtanuljanak egy idegen nyelvet. Ezért fontos, hogy a tanár folyamatosan képezze magát, haladjon a korral, különben lemarad. Én is rengeteget tanultam továbbképzéseken, de a diákoktól is – sokszor ők mutatták meg, milyen eszközök vagy módszerek működnek náluk. A nyelvtanulás igazi terepe ma már nem csak a tanterem. Harminc éve szervezek külföldi utakat Ausztriába, erdei iskolába, ahol a gyerekek nemcsak nyelvet tanulnak, hanem találkoznak emberekkel, kultúrával, más életmóddal. Így a nyelv élővé válik számukra, és megtapasztalják, milyen sokat számít, ha idegen nyelven is képesek megszólalni. Ezek az utak sok élményt és nyitottságot adtak a gyerekeknek.

– Milyen volt a kapcsolata a diákokkal az évek során?
– A felsősök korán kezdenek kamaszodni, nyűgösködnek, nyafognak, lustáznak. Imádom a humorukat, szeretem, ahogy felnevetnek és megtisztelőnek érzem, hogy személyes problémáikkal hozzám fordulnak. A gimisek társaságát szerettem a legjobban, mert tőlük kaptam a legtöbb inspirációt. Ők jönnek, kérdeznek, szólnak, beszólnak, harcolnak, lázadnak, de meghallgatnak, és néha nagyon szép húzd meg-ereszd meg játékba kényszerítenek. Büszkék és önérzetesek, de meghallgatnak. Szeretetet és tiszteletet kaptam tőlük. Jó velük időt tölteni, beszélgetni. Sokat tanultam tőlük is, főleg amikor alkalmazkodni kellett a változó világhoz – az internethez, a digitális eszközökhöz.

– Milyen tervekkel vág bele a nyugdíjas éveibe?
– Aktív nyugdíjas évekre készülök. Szeretnék utazgatni, önmagammal foglalkozni és több időt tölteni a családommal, a párommal. Nagyon szeretek kertészkedni, virágokat nevelni és most lesz időm ebben is kiteljesedni.

– Mit üzenne a most pályára készülő fiatal tanároknak?
– A legfontosabb: őrizzék az álmaikat, és ne féljenek a változástól! Legyenek bátrak, higgyenek abban, hogy van értelme annak, amit csinálnak. Érdemes tanárnak lenni, mert ez a pálya rengeteg szépséget tartogat. Ahogy a mottóm mondja: Őrizd az álmodat, mert amíg álmaid vannak, addig önmagad vagy.