– Mennyire volt meglepetés számodra, hogy ilyen rangos elismerésben részesülsz?

– Teljes mértékben. Egy emailből értesültem róla, hogy augusztus 20-án miniszteri elismerésben részesülök. Gyorsan tárcsáztam Rózsa Pál igazgatót, akit szintén meglepett a hír, hiszen a felterjesztés még jóval korábban megtörtént, de a döntésről ők sem kaptak értesítést. Mindenki nagyon boldog volt, köztük természetesen én is. Közismereti tanárként egy szakközépiskolában ritkábban történik meg, hogy ilyen elismerést vehessünk át.

– Egyenes út vezetett téged a tanári pályára?

– A Batthyány Általános Iskola tanulója voltam, ahol egy csodálatos tanító, Papdiné Zsuzsa néni hatására már ötödik osztályban világosan tudtam, hogy én is ezt szeretném csinálni. Ő a történelem szakos tanárom volt, neki köszönhetem a tantárgy és a szakma iránti rajongásomat is. Az ő és később Majoros Ferenc tanítási módszereit, gyermekekhez való hozzáállását ma is példának tekintem. A középiskolás éveimet a Móra Ferenc Gimnáziumban töltöttem, itt szerettem bele a német nyelvbe és a földrajzba, így az út egyértelműen a tanári pálya felé vezetett. 1998-ban végeztem az egyetemen, ami után először általános iskolai munkát szerettem volna vállalni, de a sors másképpen akarta és 1998. augusztus 31. óta a Kiskunfélegyházi Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium történelem, földrajz és német szakos pedagógusa vagyok.

– Milyen volt a kezdet?

– Semmit sem tudtam a Mezgéről. Egy-két ismerősöm járt oda, de alapvetően nagyon kevés ismerettel rendelkeztem az iskoláról. Amikor odakerültem, több velem egykorú tanár is gyarapította a tanári kart, akikkel gyorsan megtaláltuk a közös hangot és nemcsak munkaidőben szerettem velük lenni, de együtt nyaraltunk, közös bulikat szerveztünk és élveztük egymás társaságát. A kétezres években a köztudatban az iskoláról teljesen más élt, mint ma. Nagyon rosszul esett, amikor az emberek azt gondolták, hogy mezőgazdasági iskola révén nem olyan komplex tudást adunk a gyermekeknek, mint más intézmények, vagy hogy diákjaink képességei elmaradnak más középiskolák tanulói mellett.  

– A Mezgé kollektívájának összetartása legendás. Valóban így van?

– Valóban így van. Nagyon sok időt töltünk együtt a szabadidőnkben is. Jól hatunk egymásra kölcsönösen, igy többek között közismereti tanárként ma már én is tudom, hogy mi a különbség a homogenizálás és a pasztörizálás között, valamint biztos tudásom van többek között a sertések vemhességi idejéről is. Könnyűek a hétköznapok ilyen kollégákkal, hálás vagyok érte! Ahogy a férjemért is, akit ugyancsak ennek a kollektívának köszönhetek.

– Miként változtak a tanítási módszereid az elmúlt évtizedekben? Másként lehet például motiválni a diákokat?

– Előző igazgatóm, Vőneki Ottóné mondta mindig, hogy csak idő és módszer kérdése minden. Ez pontosan így van. Amikor tanítani kezdtem, nagyon ragaszkodtam az elképzeléseimhez. Egyetemi jegyzeteimből tanítottam, mert úgy gondoltam, hogy én elmondok mindent arról a csodáról, amit történelemnek hívnak, a gyerekek pedig csillogó szemmel hallgatják, jegyzetelnek, majd megtanulják és mindenki boldog… A valóság azonban teljesen más. Több szerepben kell lennem egyszerre, hogy érdekes legyen a mondandóm: színészként, pszichológusként, kicsit anyaként, mesélőként.  Történelem óráimat igyekszem színesíteni, sztorikat mesélek, történetekkel teszem változatossá az anyagot. Egy csipet szerelem, vagy gyilkosság és máris jobban figyel a diák... Megszerettetni próbálom velük a tantárgyat, ennek érdekében sok új eszközhöz kellett nyúlni az évek során. Ebben az iskola is adott segítséget, 2008-ban több továbbképzés, oktatás szólt erről. Meg kellett tanulnunk például a szakmunkás osztályokban a történelem tanítás módszertanát, ami szerencsére annyira jól sikerült, hogy bemutató óráinkat az egykori egyetemi módszertan tanárom később jó példaként mutatta be.   

– Közismereti tárgyak tekintetében is nagyon szép eredmények születtek az elmúlt években.

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy az idén végzett első technikumi osztályomból a diákok több mint fele az agrár felsőoktatásban tanul tovább. Ez is azt mutatja, hogy a mi diákjaink ugyanúgy motiválhatók és felkészíthetők emelt szintű érettségire, vizsgákra, versenyekre, mint bármely másik intézmény tanulói. Néhány éve jelentkeztünk először a több mint negyven éves múlttal rendelkező, Magyarország az én hazám elnevezésű komplex honismereti vetélkedőre. Gyorsan sikerült toborozni önként jelentkezőket és a verseny elmúlt három évében kétszer dobogóra is állhatott a csapatunk. Nagyon sokat készülünk rá, de hatalmas öröm számomra, hogy a diákok is boldogok tőle és büszkék az eredményekre.

– Soha nem fáradsz el?

– Természetesen én is elfáradok, és volt már olyan is, hogy azt éreztem, belefáradtam.  Amikor hiába tettem bele szívemet-lelkemet, a gyerekek átléptek ezen. Meg kellett tanulnom, hogy mi csak egy állomás vagyunk az ő életükben. Ebbe picit belehalunk, de aztán minden megy tovább. Mindezeket felülírja az érzés, amikor meghívnak a diplomaosztójukra, esküvőjükre, nekem mutatják meg az új tetoválásukat, vagy az újszülött babájukat hozzák el hozzám. Cserébe frissen tartanak és velük együtt változhatok én is, egész egyszerűen nem engedik, hogy beleöregedjek a munkába. Jó helyen vagyok, nem vágyom máshová.