Samu Zoltán Kiskunfélegyházán nőtt fel, gyermekkorától kezdve a népzene és a néptánc világában mozgott otthonosan. Tagja volt a Padkaporos Néptánc Egyesületnek, majd 13-14 éves korában a hegedű került a kezébe, ami végleg kijelölte az útját. A zene iránti szeretete elvezette Nyíregyházára, ahol a tanárképző főiskola ének-zene, népzene tanári szakán végzett. Innen indult pályája, amely során országszerte tanított, és számtalan gyereknek mutatta meg a népzene szépségeit.

Elmondta, amikor értesült róla, hogy rangos szakmai díjjal tüntetik ki, különös izgalom lett úrrá rajta. Bár rengeteg színpadi fellépést tudhat maga mögött, és a zenélés mindig természetes közeg volt számára, mégis egészen más érzés volt elismert szakemberek mellett ülni, egy patetikus, sárga tetejű épületben átvenni a kitüntetést. Úgy véli, ez a díj nem csupán az ő munkáját dicséri, hanem azokét is, akik mindig mellette álltak: elsőként a feleségét említi, aki a családi hátteret biztosította, valamint mindazokat, akik a népi kultúra fennmaradásáért dolgoznak, kutatnak és tanítanak.

Zoltán szerénysége minden szavában megmutatkozik. Úgy tekint a díjra, mint az elmúlt 10-15 év szakmai munkájának hozadékára, de még inkább előlegként, amely bizalommal ruházza fel, és amelyet folyamatosan bizonyítania kell.

– Én csak csináltam a dolgom – fogalmaz egyszerűen.

Pályáját számos meghatározó élmény kísérte. Felnéz a Padkaporos Táncegyüttes egykori vezetőire, Gulyás Lászlóra, valamint Kasza Ákosra, és nagy hatással volt rá a Tükrös Zenekar, valamint a kalotaszegi zene gazdagsága is. Nemcsak a dallamok, hanem a teljes népi kultúra ápolása, a hagyományok továbbadása fontos számára. Nem bánja, hogy tanítványai közül nem mindenki lesz zenész, de meggyőződése, hogy a népdalok és a népmesék maradandó értéket adnak a gyerekeknek, és jó hatással vannak a személyiségük fejlődésére.

Óráin a közös éneklés és a figyelem kap főszerepet. Hisz abban, hogy ha a pedagógust megszeretik, akkor a diákok bármit hajlandóak megtanulni. Számára a népzene nem pusztán dallamok sora, hanem egy teljes értékű alkotás: tánc, zene, tisztelet és egymásra figyelés együttese, amely a közösségi lét lángját őrzi.

A magyar népzene helyzetét biztatónak látja: szerinte egyre magasabb színvonalú zenészek és zenekarok kerülnek ki a felsőoktatásból, és a mai fiatalok körében is erős az igény a népzenére. Az oktatás minden szinten kiépült, az általános iskolától az egyetemig. Úgy véli, a népzenét a diákokhoz közelebb lehet hozni, ha a hagyományos dallamokat világzenei alapokkal ötvözik, ahogy sok zenekar is teszi. Ezzel a népzene új arcát mutathatja meg, miközben megőrzi örökségét.

Nemcsak tanít és zenél, hanem kiadványokat is készít, amelyek valódi örökségértéket képviselnek. A kutatás, a múzeumokkal való együttműködés és a régi kéziratok feltérképezése számára ugyanolyan fontos, mint a színpadi muzsikálás. Hiszi, hogy így adható át a múlt értéke a jelennek, és így válik élővé a népzene a közösségek számára.

Zenei ízlése sokszínű: mindenevőnek tartja magát, kedveli a magyar alternatív és a fúziós zenéket, és mindig az alkalomhoz illőt választja. A családja mellett a zene és a tanítás tölti ki mindennapjait, de szívesen jár focimeccsre, főz vagy mesét olvas gyermekeinek.

Minden megnyilvánulásából sugárzik a szakmai alázat, ami meghatározza egész életét. Számára a díj nem végállomás, hanem megerősítés, hogy jó úton jár, és hogy a népi kultúra lángját, amit féltve őriz, tovább kell adnia a következő generációnak.

Fotó: Samu Zoltán