Amikor belépünk a Hadak útján…kiállításra, rögtön érezni, hogy itt nem puszta relikviák várják a látogatót, hanem sorsok és történetek. A tárlaton maga a gyűjtő, Varga Zoltán vezet körbe bennünket, aki civilben személy- és vagyonőrként dolgozik, de szabadidejét évtizedek óta a történelemnek, a kutatásnak, a gyűjtésnek és a múlt megőrzésének szenteli.

– A múlt emlékeinek megbecsülése minden nemzet jövőjének legszilárdabb alapja. A magyar katonai múltat, a magyar katonai vitézség örökéletű dicsőségét soha sem szabad felednünk. Ezért született a kiállításom, melyben az Osztrák-Magyar Monarchia időszakától egészen az 1956-os forradalomig próbálom bemutatni a magyarság harcait – fogalmaz a gyűjtő.

– Már gyerekként is vonzott a múlt – teszi hozzá, miközben megállunk az első vitrin előtt. – A legelső tárgyakat még óvodásként otthon találtam, ismerősöktől kaptam, aztán idősebb emberek padlásain, vásárokon bukkantam újabb és újabb ritkaságokra. Ma már, az internet világában könnyebb a helyzeten, így külföldről, gyűjtőktől is vásárolok új darabokat. Egy idő után pedig már nemcsak tárgyakat gyűjtöttem, hanem az azokhoz tartozó történeteket is – mondja.

1800-as évektől az első világháborúig

A kiállítás eleje az Osztrák-Magyar Monarchia időszakát idézi fel: a tárolókban szálfegyverek, kardok, bajonettek, a falakon obsitképek és végelbocsátó levelek sorakoznak. A megsárgult papírok betűi között ott rejlik a katonák öröme és megkönnyebbülése.

– Ezek az elbocsátó levelek azt igazolták, hogy valaki letöltötte a katonaidejét, és végre hazamehetett a családjához. Akkoriban 12 év és 3 hónap volt a katonaidő, amit több részben kellett letölteni, de még így is szinte egész életében katona volt az ember – mondja Zoltán, az egyik levélre mutatva.

A katonák mindennapjait felidézve azt is elmeséli, hogy akkoriban két helyre hívhatták be katonákat. Vagy a Magyar Királyi Honvédségbe, és ez azt jelentette, hogy a Nagy-Magyarország területén bárhova vihették őket, vagy a császári és királyi honvédségbe, vagyis Ausztria és összes csatolt tartománya területére. Ráadásul más országok is kölcsönöztek magyar katonákat, így akár Észak-Olaszországban, Galíciában, Törökországban, Kínában, sőt, csatahajókon, vagy tengeralattjárókon is szolgálhattak.

A Monarchia időszakából való a kiállítás egyik legkülönlegesebb darabja is, egy olyan típusú pisztoly, amely háborút indított.

– Az a kicsi fekete pisztoly, ami a frontot is megjárta, ugyanolyan típus, mint amivel Szarajevóban lelőtték Ferenc Ferdinánd trónörököst. Egy ilyen fegyver indított el egy világháborút, amely milliók életét követelte – mutat a tárlóra.

Az első világháború időszakát a közelharcban és a lövészárkokban használt fegyverik idézik meg.

– Géppuskát már használták abban az időszakban is, de a modern gépfegyverek még nem működtek. Különféle gránátokat, tőröket, pisztolyokat őrzök ebből az időből – mondja.

Újságok, amelyek történelmet írtak

Odébb, a Tanácsköztársaság 133 napját bemutató vitrinben, egy megsárgult újság hever.

 – Ritkaságnak számít, hogy bármilyen kiállítható anyag legyen ebből az időszakból. Nekünk szerencsére van. Ez az eredti újság arról tudósít, amikor a román csapatok megszállták Kolozsvárt. Nemcsak a hírt közölte, hanem az emberek félelmeit és bizonytalanságát is – jegyzi meg a gyűjtő.

Pár lépéssel arrébb egy másik különleges példány, de ez már a Trianon utáni időszakból: egy eredeti újság Pécs felszabadításáról.

– Sokan azt gondolják, hogy az 1920-as trianoni szerződés aláírásával valóban béke lett az országban és kivonultak innen az elleneséges csapatok. Ezt a szerződést azonban az országot megszálló idegenek figyelmen kívül hagyták. Erről tanúskodik ez az újság is, a dátumozása ugyanis 1921-es, vagyis még egy évvel a trianoni szerződés után is voltak szerb katonák az országban – eleveníti fel.

Vagonlakók emlékei

A következő vitrinben újabb emberi sorsok elevenednek meg a dokumentumokat által. Ezek már nem a csatatérhez, hanem a békekötés következményeihez kötődnek. A vagonlakók emlékei ezek, akik a trianoni határok miatt kényszerültek elhagyni otthonukat, és éveken át vasúti vagonokban éltek.

– Azok az emberek, akik a trianoni határokon kívül rekedtek, és nem voltak hajlandók fölesküdni az ottani új kormányzatnak, azokat egyszerűen kizavarták a lakásukból, és egy zsák batyuval megindulhattak amerre akartak. Azoknak, akiknek volt egy kis értéke, azok egy-egy marhavagont tudtak „vásárolni” és abban éltek. Amikor összejött egy szerelvényre való vagon, akkor kifizették a román, vagy szerb vasutast, aki áttolta a magyar határon a vagonokat és otthagyta őket. Pesten több százezer ember lakott így a 30-as évek elejéig – mondja Zoltán.

Mindennapok a front árnyékában

A 30-as évek végéről származó egészségügyi felszerelések – kötszerek, orvosi eszközök, igazolványok – egy másik oldalát mutatják a háborúnak.

– A fronton nemcsak harcoltak, hanem gyógyítani is próbáltak. Ezek az apró tárgyak a kórházak küzdelmeit idézik fel, ahol a sebesültek életéért harcoltak – fogalmaz Zoltán, majd azt is hozzáteszi, hogy ápoló felesége révén különös fontos számára, hogy az egészségügyhöz kapcsolódó eszközöket, dokumentumokat is gyűjtsön.

A második világháború súlya

A tárlat legnagyobb része a második világháború időszakát őrzi: a tányérakna és tanklőszerek mellett géppisztolyok, puskák, lőszerek, gyermek és felnőtt gázálarcok, gépkarabélyok, kézigránátok, sőt még tank lánctalpszemek is találhatóak. Helyet kapnak itt a Horty-korszak Levente Mozgalmát bemutató dokumentumok, de olyan bizonyítványt és emléklapot is találunk, amit Horthy István és felesége, Horthy Istvánné láttak el kézjegyükkel.

– A második világháború idején több mint 80 ezer magyar levente fiatalt – főként tizenéves fiúkat – vittek ki Németországba azzal az indokkal, hogy így megvédik őket a közelgő szovjet inváziótól. Ez azonban csak részben volt igaz: a 16-17 éveseket sok esetben besorozták az SS-be, és német felszereléssel tértek vissza harcolni a keleti fronton. Érdekesség, hogy a levente leányokat felkérték: írjanak levelet olyan katonáknak, akiknek nem volt családjuk vagy hozzátartozójuk, hogy a katonák érezzék, van valaki, aki gondol rájuk. Bár a történet sok könyvben megjelent, eddig nem sikerült konkrét bizonyítékot találni rá. Itt azonban egy kiskunfélegyházi lány levele, amely egy honvédnek szólt, igazolva, hogy a kezdeményezés valóban létezett – mutat egy megsárgult papírra Zoltán.

Gyűjteményében olyan „apróságok” is helyet kaptak, mint a Frommer-féle „bébi” pisztoly, ami nem dísz, hanem a kor tiszti viselésének praktikus darabja volt. Azoknál a főtiszteknél, akik egész nap íróasztal mögött ültek, egy ilyen könnyű, bőr tokba rejtett pisztoly épp megfelelt a szolgálati előírásoknak.

Tovább haladva arról is mesél, hogy míg a közkatonáknál a fényes bajonett és a harci felszerelés volt a jellemző, addig a tisztek kardot viseltek.

– A kard nemcsak kiegészítője volt a ruházatnak, hanem a ranggal együtt a kötelező „elégtétel” eszköze is, ha a kormányzat vagy a kormányzó sértést szenvedett. Ezért hordták mindig maguknál – mondja.

A vitrinekben a Molotov-koktélokhoz hasonló lánggránátok rekonstrukciói és dobozai is állnak, amelyen az is látható, hogyan rögzítettek kapszulát az üveg aljához, és miért vált ez a „görögtűz” jellegű eszköz olyan nehezen oltó, pusztító fegyverré.

A kiállítás egy másik tárlójában a budapesti ostrom idejéből származó korabeli újságot találjuk. – Ezek az orosz ostrom alatt készített lapok az ottani helyzetet és a felmentő csapatok hamis reményét őrzik, és puszta fennmaradásuk is különleges szerencse – emeli ki.

A pesti srácok fegyverei és relikviái

A kiállítás utolsó vitrinében ’56-os relikviákat találunk: van itt pesti leventefegyver, régi beütésekkel, és fotók, amelyek a háború utáni politikai változásokat, a szobrok és választások korát is dokumentálják. A tárlóban újabb helyi vonatkozású tárgyat találunk: a forradalom idejéből származó eredeti Petőfi Népe újságot.

Ahogy végigérünk a tárlaton, Zoltán megáll, és végignéz a vitrinek sorain.

– Számomra ez nem pusztán gyűjtés. Felelősség is. Szenvedélyesen foglalkozom a világháborúk történetével, és mindig keresem az újabb érdekességeket, hogy még többet tudjak megosztani a kiállítás látogatóival. A Huszka József Hagyományőrző Egyesület tagjaként különösen fontosnak érzem, hogy a magyar történelem e korszakát minél szélesebb közönségnek bemutassam. Szívügyemnek tartom azt is, hogy a fiatalok is megértsék, milyen körülmények között szolgáltak és harcoltak a magyar katonák, ezért rendszeresen tartok előadásokat félegyházi középiskolásoknak. Az órákat interaktív fegyversimogatóval színesítem, így a diákok nemcsak hallanak a történelemről, hanem a korabeli fegyvereket is kézbe vehetik. Ha a fiatalok idejönnek, talán jobban megértik, mit éltek át elődeik. Minden tárgy egy történetet őriz, és ha ezeket továbbadjuk, a múlt sem vész el – összegzi.