– Hosszasan lehetne sorolni azokat a zenei programokat és tevékenységeket, amelyek az elmúlt évtizedekben az iskola és a te nevedhez fűződnek. Valójában mikor találkoztál először a zenével, a hangszerekkel?

– A tiszti óvodába jártam annak idején, ahová egy alkalommal ellátogatott dr. Somogyvári Zoltánné Alíz néni, hogy felmérje a kicsik zenei fogékonyságát. Emlékszem, édesanyámmal is beszélt arról, hogy milyen tehetséges énekes vagyok és emiatt is számomra a Batthyány Általános Iskola lenne az ideális intézmény. Így is történt, ahol harmadikos koromban, 1989-ben Jankovszki Ferencnek köszönhetően ismertem meg azt a hangszert, amelyet első látásra az enyémnek éreztem, a trombitát. Az első fújásnál tudtam, hogy ezt nekem találták ki. Az akkor még a Móra téren működő zeneiskolába kezdtem járni, majd tagja lettem először a gyermekzenekarnak, majd a nagyzenekarnak.

– Egyenes út vezetett tanulmányaid során a zene irányába?

– Nem teljesen. Kis kitérő azért volt benne. Középiskolás éveimet a PG-ben töltöttem, majd érettségi után Gödöllőre mentem, ott orvosi műszerésznek tanultam. Az egyetemet abbahagytam, mert azt éreztem, hogy ebben nem érzem magam otthon. Némi felkészülés következett, majd Miskolcra jelentkeztem, ahol első diplomámat meg is szereztem, szolfézs-zeneelmélet szakon, amit 2014-ben a Debreceni Egyetemen fúvószenekari karnagy oklevél követett. A zeneiskolában 2006-ban kezdtem szolfézstanárként, majd 2013-ban kaptam meg az igazgatói feladatokat, az akkor már létező művészeti iskolában.

– A zeneiskola és később művészeti iskola, valamint a te életedben is a Petőfi tér 8. szám alatti épület hatalmas jelentőséggel bír.

– Én személy szerint itt kezdtem tanítani, zenekarozni, egy csomó emlék és érzés ideköt. Ebben az épületben zajlott a fiatalságom, ahol szó szerint minden zugot ismertem. Amikor 2011-ben, az összevonások és a költséghatékonyság miatt el kellett hagyni ezt az épületet, az nagyon fájdalmas volt sokunknak. Hittünk abban, hogy ez csak egy rossz álom és egy napon visszatérhetünk ide.

– Erre 2021-ig kellett várni. Kinek és minek köszönhető, hogy a művészeti iskola újra otthon van?

– A folyamatos létszámnövekedés adott okot arra, hogy újra lehetőséget kapjunk önálló iskolaként működni. Egy napon a Kecskeméti Tankerületi Központtól kaptunk egy telefont, hogy az álmunk megvalósítható. Nagy szerepe volt ebben Zsámboki Annának és dr. Kása Zsuzsannának, akiknek ma is hálásak vagyunk. Elkezdődött az a hatalmas munka, amelynek eredményét ma már békésen és elégedetten élvezzük egy országosan is egyedülálló, minden igényünket kielégítő intézményben. 2020 novemberében kezdődött a felújítás és 2021 júliusában adták át az épületet. Minden kolléga ott állt és csinálta, gyakorlatilag két nap alatt átköltöztünk. Nem számított a fáradtság, az idő, hiszen a vágyunk teljesült ezzel. Abban az évben a tankerületi évnyitót itt rendezhettük meg és néhány évvel később átadhattuk a zeneiskola, a Kiskunfélegyházi Koncert Fúvószenekar alapítójának tiszteletére elnevezett helyiséget is, a Jankovszki Ferenc Koncerttermet.

– Jankovszki Ferencet az akkori átadó ünnepségen Kiskunfélegyháza művészeti élete legendájának nevezted. Mit jelent számodra az ő személye?

– Nagyon sokat tanultam tőle, sokan mondhatjuk azt véleményem szerint, hogy ő a szellemi apánk. Kaptunk tőle, ellestünk néhány dolgot, amit a mai napig alkalmazunk. Számos helyzetben csengenek fülembe mondatai, amelyek mögött hatalmas igazságok vannak. Óriási munkát tett a városi zene- és művészetoktatásba, utóbbi struktúráját is ő állította fel 2000 tájékán. Én még mindig diákjaként érzem magam sok esetben, ha például egy tábor alkalmával énekelek és ő is ott van, izgulok és görcsbe rándul a gyomrom, mintha még ma is vizsgáznék. Pontosan ezért is esik olyan jól tőle az elismerés is.

– A Balázs Árpád Alapfokú Művészeti Iskola népszerűsége folyamatosan nő. Minek köszönhető ez véleményed szerint?

– Hiába vagy a legjobb karmester, ha nincs zenekar a kezed alatt. A sok éve tartó munkánk és most annak elismerése is teljes egészében csapatmunka. 30 kollégával és 4 fő technikai személyzettel és egy fő nagyszerű iskolatitkárral dolgozunk, közel 400 növendék tartozik hozzánk, különböző művészeti ágakban. Mára benne vagyunk az országos vérkeringésben is és a legjobb, hogy egykori növendékeink visszatérnek hozzánk tanítani. Ezek csodálatos dolgok és én ebben hiszek. Hogy itt biztonságban érzik magukat. Ehhez viszont az kell, hogy soha ne kényelmesedjünk bele abba, amit eddig elértünk. Ahogy Feri bácsi mondaná: nem az a mutatvány, hogy megugrasz egy szintet, hanem, ha megtartod azt a színvonalat. Azt gondolom, hogy ott romlik el sok dolog, ha az ember úgy örül magának, ahogyan az már nem indokolt. Fent kell lennie a kéznek mindig, ütésre készen. Egy folyamatosan változó világot élünk, ahol muszáj nagyon gyorsan alkalmazkodni. A művészetoktatásnak az a nagy mérője, hogy mekkora a hallgatói létszám. Megvannak a leszerződött kollégák, leszerződött óraszámok, nekünk ezt az óraszámot minden évben fel kell tölteni. Ez nem kötelező intézmény, ide valahogy be kell csalogatni a tanulókat. Pörgetni kell az iskolát, rendezvényeket szervezni és részt venni azokon, hogy látszódjon, hogy vagyunk. Most békesség van és nyugalom, minden a helyére került, de ezt nem szabad természetesnek vennünk.

– Hogyan fogalmaznád meg a szerepeteket Kiskunfélegyháza életében?

Egy ilyen iskolának ott kell lennie a város életében. Ott, ahol mindenkinek megvan a feladata, a miénk az, hogy az embereknek szépet adjunk. Megajándékozzuk őket évszaknak, napszaknak megfelelően, a gyerekeket pedig fel kell készítenünk arra, a képességet a kezükbe adnunk, hogy ők a kisebb környezetükben ugyanezt az ajándékozást megvalósítsák. Emellett a kitartásra, a szorgalomra, a rendszerességre való nevelés mind az iskola feladata. Itt nem lehet újat feltalálni, ezt vagy csinálod minden nap, vagy el fog veszni. Ezek a készségdolgok nem szívhatók magunkba varázspirulák által. A kitartásra kell őket tanítani a saját példánk által. Nem nevelhetjük a gyerekeket félre, nem adhatunk nekik hibás tarisznyában, hibás pogácsát. Az igazságot kell nekik megtanítani, mert ilyen az élet. Lehet kozmetikázni, de a kőkemény valóság az ugyanaz, mint több száz évvel ezelőtt. Ezt tudni kell nekik: ha ő beleteszi az energiát és munkát, akkor lesz jövője. A felelősség ebben a miénk.