– Mit üzen számunkra a nagyhét három kiemelt napja: nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat?

– Nagycsütörtök számomra mindig annak az ünnepe, hogy Isten önmagát ajándékozza az embernek. Az Eucharisztia születésnapja ez, amikor Jézus az utolsó vacsorán önmagát adja lelki táplálékként. Ennél többet nem adhat: teljesen, maradéktalanul odaadja magát. Ez egy nagyon erős üzenet a mai ember számára is. Arra hív, hogy ne csak önző módon önmagunkkal foglalkozzunk, hanem merjük odaajándékozni az időnket, figyelmünket, szeretetünket másoknak.

Nagypéntek Jézus kereszthalálának napja, és számomra mindig azt üzeni, hogy Isten kész vállalni értem a szenvedést és az áldozatot. Ez pedig arra tanít, hogy nincs valódi emberi kapcsolat áldozathozatal nélkül. Sem a házasság, sem a barátság, sem a családi élet nem működik úgy, hogy mindenki csak a saját kényelmét keresi és nem hoz áldozatokat. Az élet nem élhető wellness módon, mert az csak arról szól, hogy engem kiszolgálnak. Abból pedig nem születik szeretet.

Nagyszombat és a feltámadás pedig a remény legmélyebb üzenete. Krisztus feltámadása azt jelenti, hogy nem a halálé az utolsó szó. Az ember nem arra lett teremtve, hogy éljen, küzdjön, majd eltűnjön. A halál inkább egy átszállás, nem végállomás. Isten az örök életre hív bennünket, és ez az, ami húsvétot a remény legszentebb ünnepévé teszi.

– Mit tehetünk, hogy részesüljünk ebből a húsvéti reményből?

– Az első és legfontosabb, hogy elfogadjuk Isten szeretetét. Nem az a lényeg, hogy én mennyire szeretem Istent, mert ettől ő nem lesz nagyobb, vagy több, hanem hogy hagyom-e, hogy ő szeressen engem. Az ő szeretete megelőz bennünket, hiszen már akkor igent mondott ránk, amikor megfogant az életünk édesanyánk szíve alatt. Az ember sokszor azt gondolja, hogy teljesítményekkel, imával vagy vallásos cselekedetekkel hozzátesz valamit Isten nagyságához. De Isten végtelen, nem szorul kiegészítésre. Az ember nem tudja sem kisebbé, sem nagyobbá tenni Istent, de még lehengerelni, „zsebre tenni” sem lehet. Ha eltávolodom tőle, azzal csak én leszek kevesebb. Ha közelebb lépek hozzá, én növekedhetek általa, az Ő közelségében. A hit tehát nem alkalmi dolog: nem egy ünnepi kabát, amit karácsonykor és húsvétkor veszünk elő, hanem életforma, amely a mindennapokban mutatkozik meg. Hogyan gondolkodunk a másik emberről, az élet egy-egy helyzetéről? Hogyan állunk helyt a munkahelyünkön, nem csalhatunk, sunyiskodhatunk ugyan úgy, mint az Istenbe vetett hit nélkül élő? Mi vezet a döntéseinkben, a puszta önös érdek? Mivel töltjük meg a kapcsolatainkat, a panaszainkkal, a sérelmeinkkel? Ha az élő Istenbe vetett hit és az örök élet reménye hiányzik, akkor a magát kereszténynek mondó hiteltelenné válik, ízetlenné, mint az evangéliumi só, és nem való másra, minthogy kidobják!

– Kik lehetnek példaképeink a lelki készület idején?

– Nagyböjtben különösen is fontos, hogy legyenek előttünk példák. Ilyen lehet Szent József és Szűz Mária. Szent József a csendes felelősségvállalás példája. Nem beszél sokat a Szentírásban, mégis jelen van, gondoskodik, védelmez. Tőle tanulhatjuk meg, hogy a legnagyobb ajándék sokszor az, ha jelen vagyunk a másik életében, ha időt adunk egymásnak a találkozásra, az együttlétre. A mai világban ez különösen nagy érték, hiszen sokszor még egymás mellett élve sem figyelünk igazán a másikra. Emellett a munka méltóságára, kitartásra, becsületesre is tanít.

Szűz Mária pedig a bizalom, az áldozatkészség, a tisztaság és a hűség példáját adja nekünk. Olyan korban élünk, ahol ezek az értékek sokszor megkérdőjeleződnek. Mária élete azonban azt mutatja, hogy érdemes kitartani, hűségesnek maradni akkor is, amikor nehéz. Megmutatja mire képes az Isten annak az embernek az életében és az emberen keresztül, akinek a szíve tiszta, aki kész áldozatot hozni Istenért és embertársaiért.

– Hogyan látja a mai társadalmat ebből a szempontból?

– Azt tapasztalom, hogy egyre fogy a bizalom, az áldozatkészség és a kitartás az emberi kapcsolatokból. Mintha mindent gyorsan, kényelmesen, azonnal akarnánk. Ez azonban az emberi kapcsolatokat is felszínessé teszi. Sokszor többet tudunk a világ történéseiről az interneten keresztül, mint a közvetlen környezetünkben élőkről. Elfelejtünk jelen lenni egymás életében, a családtagjaink, a barátaink életében. Az emberek egyre inkább a saját kényelmük szerint válogatnak, leselejteznek, sajnos nem csak a tárgyakat, sokszor az embertásaikat is, mondván, ha már nem tudsz a javamra lenni, nincs rád szükségem. Ezért is veszélyes az a szemlélet, amit Ferenc pápa „wellness kereszténységnek” nevezett: amikor valaki csak a megdicsőült Krisztussal akar kapcsolatot, míg a keresztet hordozó Krisztusra nem tart igényt. Úgy akar hívő lenni, hogy nem hoz áldozatot, pedig nincsen Krisztus kereszt nélkül. Ha kispóroljuk a keresztény életünkből az áldozatot, akkor egy idő után egyre üresebbé válik az életünk. A megoldás abban rejlik, hogy újra Isten felé fordulunk, megsiratjuk önzéseinket, szeretetlenségeinket. Az Istenre hangolt ember ugyanis nem közömbös a másik ember élete, szükséglete iránt. Ha visszatalálunk hozzá, akkor van remény a megújulásra mind egyéni, mind társadalmi szinten.

– Több mint 10 éve káplánként szolgált a Sarlós Boldogasszony templomban, ma már kiskunhalasi plébános. Mit üzenne ennyi év után, húsvét közeledtével a félegyháziaknak?

– Azt, hogy kapaszkodjanak bele az Istenbe és egymásba. Ne elszigetelt módon próbáljanak túlélni, csak önmagukra gondolva, mert az nem vezet boldogsághoz. Imádkozom a félegyháziakért, hogy erősödjön a hitük, növekedjen a reményük és tökéletesedjen a szeretetük, ahogy a rózsafüzér imádságban is kérjük. Soha ne feledjék húsvét legmélyebb üzenete az, hogy Isten nem hagy bennünket a saját elmúlásunk fogságában. Krisztus feltámadásában van elrejtve a mi feltámadásunk. Isten meghív az örök életre, részt ad saját örökkévalóságából az embernek, akit végtelenül szeret. Ez a keresztények valódi reménye, amiből erőt meríthetünk nemcsak az ünnepek alkalmával, hanem az év minden napján.