Közeledik a nagy nap

„Hirek

Dr. Holló Béla polgármester szabadságát megszakítva, hazaérkezett s résztvesz a harangszentelési ünnepségeken.”

A kimerítő tájékoztatásról

„A városi kegyuraság a harangok felszentelését a város lakossága számára örvendetes és késő időkre is emlékezetes ünnepséggé kivánja emelni. S hogy a száz években is csak ritkán ismétlődő esemény örömében egy szívvel és egy lélekkel vehesse ki részét városunk lakossága, a rendezőbizottság a következő kimerítő tájékozást nyujtja a város közönségének.”

E szavakkal indította útjára a város vezetése a külön, szórólapokon megjelentetett: „EMLÉK-LAP Kiskunfélegyháza város nyolc uj harangjának FÖLSZENTELÉSÉRE 1925. szeptember hó 27.” című kiadványt, mely négy oldalon keresztül ad részletekbe menő tájékoztatást az eseményekről.

Szeretném felhívni a kedves olvasó figyelmét a következő írásra: ilyen nézőpontból ilyen viszonyulást a harangokhoz messze földön nem talál! Csak reménykedhetünk, hogy nem fog még egyszer a fülünkbe zengeni hasonló „némaság”...

„Harangok ünnepén

Harangok ércnyelvét, zengő-bongó, örülő-zokogó hangját kellene most apró acéltollamnak kölcsönözni, hogy én is egy legyek a tarka ünneplők ezrei között.

Üdvözlégy elárvult tornyaink beszédes új polgára.

Üdvözlünk a mi harangjaink édes, meleg nyelvén, ezrek szívének dobbanásával.

Piros, dobogó, érző, élő a szív, pirosan buggyanó, meleg élet a vér – beszédes, kongó, ércnyelvű harangok zúgását – egyszer – ágyúk dörgése harsogta túl! Az ég felé nyúlik büszkén a torony, az ég felé száll a hang, alacsony, kúszó, dübörgő az ágyú, földbe ásta, úgy ölte, vágta egymást az ember. Hangosabb lett az ágyú a harangnál, az emberek után elmentek a harangok is. Elárvultak a fehérre meszelt apró tanyaházak a szőke Tisza, a hömpölygő, széles Duna mentén, némán, a hangjuktól, harangjaiktól megfosztva álltak őrt árva tornyok árva tanyák felett.

És azután – egyszer – megrázkódott, megindult a föld – mikor minden elveszett. Ország, ember, harang oda, itt-ott-amott az apró házakba visszatért az ember, gondterhes, szomorú fejjel, mert bajra-jajra dőlt a harc. De ottmaradt a harang. Árva lett az égbenyúló, magasból vigyázó, őrtálló torony. Árva, néma, süket. És várt az ember. Ekéjét újra, meg újra a földnek feszítette; a szőlő tőkéjén uj meg uj fürtöt érlelt pirosan a fény, apró műhelyében szorosabban markolta kalapácsát… dolgozott...várt. És asztalánál, kacagó gyerekek mosolygó feje mellett ott ült a gond. A magáé, a városáé, nemzetéé, az országáé. Áldozott a városnak, a nemzetnek, az országnak. És hallotta a csendet, fülébe zengett a némaság, mely a tornyokból jött. Árva a torony, nincsen harang! Elvitt mindent, azt is elvitte a háború. És gyűjtött az ember, adott, adózott.

És ujra beszédesek lesznek a tornyok, ujra felhangzik a gyász napjain kisérő zokogása, az öröm napjain diadalmas zengése ujult harangoknak. Szálljatok ide. Szóljatok, zengjétek át az egész határt, kopogtassatok távoli tanyák apró ablakain, kössétek össze népünk minden porszemét egy nagy erőt feszítő munkástestté. Szálljatok, szójatok városunk uj polgárai, beszédes szavu, érctestű harangok, és hirdessétek, hogy halló fülekbe zengjen uj reményt kelteni jöttetek. Ha majd a gyász fekete bőjtje, sötét nagypéntekjei után – ha majd jön a feltámadás diadalmas nagy ünnepe. Akkor szóljon ujra zengő, diadalmas nyelven hangotok, hogy minden magyar szív szőke Tisza, széles Duna mentén megteljék az öröm borával, akkor zúgjátok sikon-dombon, felhőn, égen, mennyen át – árva Magyarország feltámadását! Az lesz majd a ti diadalmas örömünnepetek. A mai: a reményé! Isten hozott benneteket! Új polgárok, üdvöz legyetek!”

Ezek a sorok a Csonka Magyarország című hetilap V. évfolyamának 39. számában, 1925. szeptember 27-én jelentek meg. A szerző kiléte ismeretlen.

Szabó-Szűcs József