A konyhában aludt, jobban szerette, mint a kis szobácskát, amin még ablak se volt, fűteni se lehetett, azelőtt mindig a konyhából engedett be meleget. A nővére aludt a nagyszobában, de mióta elment – nem akart úgy gondolni rá, hogy halott –, ő bizony, ha kétszer bement, akkor is valami iratért, meg egyszer egy rózsás kendőért, amit a szomszédasszony keresett Jucikán. Persze nem találta, a sipítozó vénséget meg esze ágában se volt beengedni, inkább pénzt adott neki, túl is fizette. Nem látta ő azt a kendőt sose.

Felhangosította a recsegő rádiót, egész nap zörgött, néha be-besípolt, de kiszolgálja még, nem vesz újat. Fene se tudna eligazodni valami modern darabon, látja ő a reklámújságokban, némelyiken mennyi gomb van, meg olyan csicsás, nem illene ebbe a lepusztult házba. Aztán ha valaki megtudná, hogy milyen úri darabbal gazdagodott, ráfájna a foga. Úgy járna, mint amikor be kellett mennie a városba, a közjegyzőhöz, és mire haza ért, kirámolták a műhelyét. Igaz, hogy ócska szerszámokon kívül nem találhattak mást, de bosszantotta a dolog. A házba nem törtek be, akárkik is tették, azt persze már jelentette volna a rendőrségen. A rozsdás fűrészre, meg kalapácsra, harapófogóra, kilónyi szögre csak rálegyintett, legyenek vele boldogok. A motorját meg nem tudták eltolni, jól lelakatolta. Na, azon se ült vagy húsz éve, mióta amputálták a lábát, eladni meg nem akarta, az ifjúságát jelentette. A gyerekkorát csak ritkán idézte fel, mert minek tette volna? Intézetben élt valahol, omladozó kastélyban, olyan magas volt az épület, hogy a plafont se látta. A kert elvadult, az üvegház ablakát meg kővel a gyerekek dobálták be, unalomból, meg hogy ne legyen, dacból-haragból.

Mert haragudtak a világra. A gondozókat nem érdekelte, mit csinálnak, csak ne legyenek szem előtt. Oda jött érte Jucika, aki tizenkét évvel volt nála idősebb, az anyjuk közös volt, az apjuk nem, állítólag. Erről sose tudtak meg semmi biztosat, igaz, nem is firtatták. Az igazgatónak tátva maradt a szája, amikor meglátta a hosszú vörös körmöket, az aranynak tűnő smukkokat a szépen frizurált nő nyakán, az elegáns kiskosztümöt, és a magas sarkú égszínkék lakkszandált. Ma is fel tudja idézni pontról pontra, hogy nézett ki, mintha az agyában lett volna egy fényképezőgép. Hivatalos papírokat mutogatott, őt meg behívatták az irodába, álldogált a sarokban, a térdéről lejött a máz, klottgatyáját fél kézzel fogni kellett, nehogy lecsússzon. Taknyos orrát a trikójába törölte, Jucika meg csak nézte, és kicsit elmosolyodott. Odaköltözött abba a nagy pesti bérházba, iskolába járt, és nem törődött vele, mit pletykálnak az ő imádott testvéréről. Persze előbb csak sejtette, aztán nagykamasz korában már tudta is, miért billeg ki esténként a térre, és miért nem jön haza, csak hajnalban, összekuszált hajjal, a rúzs lekopva a szájáról, és néha vodka szaga lengte körül, meg a cigarettafüsté a parfüm édeskéjével. A kiskocsma előtt állingózó galeri vezére egyszer röhögve mondott valamit Jucikáról, ő épp akkor jött haza az edzésről, mert bunyózni járt, hogy megvédhesse majd, de persze akkor még ronggyá verték, az orra is azért ferde, annak a napnak az emlékét hordja. Két év múlva megvárta, ahogy az ivóból kitántorog a banda, és akkor már ő volt fölényben, a rendőrök alig akarták elhinni, hogy egyedül tette. Ha erre gondol, mindig elfogja valami bizsergető jó érzés, a győzelem ízét érzi csorba fogai között. Javítóba került, de mikor kijött, Jucika ott állt a kapuban, hosszú szipkájából elegáns bagarettát szívott. A taxis szeme kocsányon lógott, de mikor bemondta a címet, elfintorodott. Külváros, rossz környék – ezt dünnyögte, és alig akart elindulni, ő megveregette a vállát, jobb öklén ott virított egy bokszkesztyű frissen rátetoválva, akkor csikorgó gumikkal kilőtt, és szótlanul mentek hazáig. Milyen régen volt! – dünnyögte, ezt a hülye szokást is azóta vette fel, hogy egyedül maradt. Beszél, amikor zöldséget pucol, vagy kikerekezik a kertbe néhány szem szőlőért, mert azt eléri.
A rádióval még veszekedni is szokott.

Az a helyes fiatal doktornő azt ajánlotta, menjen be egy intézetbe, na, ezt nem várta volna tőle. Mindig olyan kedvesen mosolygott, kicsit a fiatal Jucira emlékeztette. Esze ágában sincs neki sehova bemenni, ezt kijelentette, aztán már fordult is a kocsijával, majdnem felborult, a kerekek megakadtak az alacsony küszöbben. – Amíg el tudja magát látni, él, aztán majd vége lesz – bökte még oda, aztán haza jött. Végig füstölgött az úton, az a néhány utcabeli, aki még megmaradt azon az elhanyagolt környéken, kitért előle. Mert bár nem volt lába, két hatalmas karja fenyegetően kidagadt a pólója alól, sebes jobb öklén ott virított a halványuló tetoválás, nem volt ember, aki megkockáztatta volna, hogy beszóljon neki. A bal öklére Juci neve volt varrva, ezt rögtön a temetés után megcsináltatta.

A rádió valami újfajta zenét recsegett, nem nagyon értette a szöveget, csak egy mondatot, hogy „Ne most menj a piacra, nénje” – s ezen hangosan elnevette magát. Az ő nénje aztán minden piacon ott volt, segített a kofáknak kipakolni, összeszedte a kicsit petyhüdt gyümölcsöt, megrepedt répát, a felbuggyant kovászos uborkát üvegbe tuszkolta. Letörölte az asztalokat, felsöpörte a lehullott salátaleveleket. A piacon megszokták eladók-vevők, hogy ott tüsténkedik, sose volt erőszakos, nem kért semmit, mindennel megelégedett. Néha adtak neki egy kis aprópénzt, azt belekötötte a zsebkendőjébe, mindig haza hozta. Kicsit féloldalas mosollyal dünnyögött valami régi slágert, de nem beszélt senkivel.

Az öreg naponta többször is hallotta azt a számot, hogy a nénje ne menjen a piacra, s valahogy jókedve lett tőle, pedig semmi oka nem volt rá. A felszólítások is tetszettek neki, hogy napjában sokszor mosson kezet, meg ne menjen sehova. Ilyenkor a lepattogzott zománcú lavórra nézett, az udvari kútról tudott vizet hozni, meg ugyan hova is ment volna ebben az alatta majdnem széteső kerekesszékkel?

A déli harangszó után híreket mondtak, de ezt már nem hallotta. Elpilledt a székben, két öklét az ölében nyugtatta, a piszkos ablakon beszökő napsugár egy ideig ott táncolt a Juci feliraton, meg a halványkék bokszkesztyűn.

Salánki Anikó