Szegeden született, és már egészen kisiskolás korában megmutatkozott kivételes zenei érzéke. Az ének-zenei általános iskolában furulyán és klarinéton tanult, játékosságát és mozgékonyságát hamar felfedezték tanárai, köztük Avar József, aki elsőként látta meg benne a későbbi muzsikust. Majd nyolcadikos korában életre szóló fordulat következett: elkezdett dobolni. A hangszer hangzása azonnal megfogta – olyannyira, hogy sikeresen felvették a szegedi konzervatóriumba.

Ott Füzesi Márta tanárnő vezette be a xilofon és vibrafon világába, Csizmadia László pedig technikai tudásának alapjait erősítette meg. A konzervatóriumi években klasszikus zenét tanult, mindennap hosszú órákat gyakorolt, és egyre jobban megértette, mitől különleges az ütős hangszerek világa: sokszínűségükben, hangzásuk gazdagságában és abban, hogy gyakorlatilag minden zenei műfajban megtalálják a helyüket. Ahogy mondani szokta: – Nincs olyan zenei produkció, ahol ne kapna helyet egy ütős hangszer.

Bár aktívan focizott, végül mégis a zene szeretete győzött. Úgy véli, előbb-utóbb minden fiatal zenész választás elé kerül: komolyan folytatja-e a zenélést, vagy másfelé sodorja az élet. Ő a hangszeres tanulás mellett döntött – és ezt a döntést azóta is generációk hálás tanítványai igazolják.

Zenei pályafutását katona zenészként kezdte a hódmezővásárhelyi katonazenekarban. Első munkahelye az abonyi zeneiskolában volt, ahol Csizmadia Lászlót helyettesítette. 1984-ben a csongrádi zeneiskola ütőhangszeres tanárává nevezték ki, párhuzamosan 6 évig a szentesi zeneiskolában is dolgozott, ahol sikeresen felkészített több növendéket is a zenei pályára. Ők ma már országosan és nemzetközileg is elismert szakemberek, előadóművészek. Számos zenekarban játszott különböző zenei műfajokban, melyekkel bejárta a világot.

Pályafutásának egyik meghatározó állomása akkor következett, amikor Jankovszky Ferenc 1991-től a félegyházi fúvószenekarba hívta játszani kisegítőnek, majd zenetanári állást ajánlott számára a Kiskunfélegyházi zeneiskolába, amelyet szívesen fogadott. 1993-tól pedig az ő vezetésével épült fel a város művészeti iskolájában az ütő tanszak. Három növendéke is ütős szakmai pályára lépett: Palotás Gábor, Abonyi Attila és Dinnyés Ádám – mindannyian büszkén vallják, hogy Takó Lajos alapozta meg a szakmai útjukat.

Ugyanígy fontos mesterei voltak számára Avar József, Csizmadia László, Füzesi Márta és Nesztor Iván, akik mind-mind alakították a gondolkodását. Példaképei között egyaránt ott vannak a klasszikus és modern ütős művészek: Dave Weckl, Buddy Rich, Gene Krupa, Steve Gadd.

Legnagyobb örömét a növendékhangversenyek adják – ahogy fogalmaz, ezek a gyerekek ünnepei, ahol megmutathatják felkészültségük gyümölcsét. Tanítványaival számos külföldi koncerten is fellépett, versenyekre utaztak, közös CD és televíziós felvételeket készítettek. A legtöbb felvétel ma már YouTube-on is megtalálható.

Lajos szerint a kitartás, a gyakorlás és a jó tanár-diák kapcsolat nagyon fontos a mindennapi munkában. Úgy véli, a mai ütős irodalom hatalmasat fejlődött: rengeteg új mű születik, amit a tanároknak gondosan kell válogatniuk, igazodva a növendékek tudásszintjéhez. A sikerhez szerinte három dolog szükséges: megfelelő kották , a gyerek szorgalma, és a felkészült tanár.

Szeptember 27. óta hivatalosan nyugdíjas, de továbbra is heti 32 órában tanít, gyakorol, készül az órákra, és minden nap örömöt talál abban, amikor játszhat, vagy együtt muzsikálhat tanítványaival. Őszintén vallja: – A legszebb pillanatok mindig azok, amikor a gyerekekkel együtt sikerül valami szépet létrehozni.

Takó Lajos pályája egyszerre szól odaadásról, kitartásról és alázatról. Olyan tanár ő, aki nemcsak hangszert tanít, hanem emberséget, türelmet, tiszteletet, és azt, hogy a zene mindenki számára nyitott út lehet, ha szívvel közelít hozzá.

Munkája, évtizedeken átívelő hivatása, szenvedélye és szeretete méltó példa mindannyiunk számára. És bár ő szerényen csak annyit mond, hogy „teszem a dolgom”, valójában generációk életét formálta – és formálja ma is.