– Bárcsak mindenki lokálpatrióta lenne – vallja sok évtizednyi élet- és munkatapasztalattal a háta mögött.

Gyerekkorának egyik meghatározó élménye volt, amikor édesapja elvitte őt Szarvas István nyugdíjas főépítészhez, aki a félegyházi környék térképeit és rajzait mutatta meg neki. István gyűjtötte a bogarakat, és a fiatal József számára ez a világ lenyűgöző volt. A gyűjtemény tárolására szolgáló dobozokat sajátkezűleg készítette, mégpedig olyan profin, hogy azok a károkozóktól is megvédték az apró kincseket. Akkor még nem sejtette, hogy ez a kíváncsiság és precizitás később a szakmai pályáját is meghatározó módon formálja.

A cirkusz már gyerekkorában elbűvölte, de nem csupán a porond látványa ragadta meg. A mai PG melletti lakótelep helyén akkoriban üres tér állt, ahová megérkezett egy vándorcirkusz. József örömmel hordta vödörrel a vizet az állatoknak, ám leginkább az érdekelte, hogyan zajlik az előadások szervezése. Figyelte a színfalak mögötti munkát, a bohóc színrelépését, a zenekar fanfárját, az állatok produkcióit, az artisták mutatványait – és csodálta a szervezés, a közönség becsalogatásának és a műsor felépítésének művészetét. Ez a komplexitás, a háttérmunka összetettsége olyan mélyen hatott rá, ami egész életében visszatérő elemként kísérte.

1950-ben kezdte tanulmányait a Petőfi Sándor Általános Iskolában, majd a Tanítóképző gyakorló iskolában folytatta, később pedig visszatért az akkor már Petőfi-gimnáziumba, ahol reálosztályba került. Matematikát, fizikát és irodalmat tanult, de nem mindenki hitt benne: egyik tanára azt mondta neki, hogy „úgysem vesznek fel az egyetemre”. Egy évig valóban tehenészetben dolgozott, ám ez az időszak sokat adott neki. Megtanulta becsülni a vidéki élet valóságát és a mezőgazdasági munka mindennapos kihívásait. Katonai szolgálatát Városföldön töltötte, majd az útja végül a növényvédelemhez vezetett. Állatorvos szeretett volna lenni, de végül növényorvos lett – és ma már úgy véli, ez így volt rendeltetve.

A Debreceni Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát, majd külgazdasági szakmérnökként is tovább képezte magát. Szakmai pályáját a Hoechst magyarországi képviseletén kezdte 1974-ben, később az angol ICI cégnél járta az országot kutatóként és előadóként. 1985-ben Bécsbe került, ahol kilenc éven át dolgozott az American Cyanamid Kelet-európai központjában. 1994-ben kiköltözött  a Fertő tó partjára, Sásonyba (Winden am See). Nyugdíjba vonulásáig az ISK Biosciences Europe S.A. egyik regionális vezetőjeként tevékenykedett, így Európa mezőgazdasági innovációinak élvonalába került.

Otthona könyvtárában ma mintegy 8500 kötet sorakozik, aminek része egy kivételes Petőfi-gyűjtemény régi képekkel, könyvekkel és értékes emlékekkel.

Bár élete három fő helyszínen – Kiskunfélegyházán, Budapesten és Bécsben – zajlott, szíve mélyén soha nem távolodott el a szülővárostól. Készítette az útmenti keresztekről a fényképeket, amikből egy albumnyi anyaga lett. Rendszeresen tart helytörténeti beszélgetéseket, és úgy véli: az elidegenedés korában különösen fontos megőrizni a közösségeket összetartó értékeket.

A fotózás, mint örök szerelem

Mindmáig aktív életet él. Teniszezik, sportol, utazik – szerinte a hosszú élet titka a társadalmi munkában, a szerencsében és a folyamatos aktivitásban rejlik. A tudomány, az irodalom és a történelem iránti szenvedély ma is ugyanúgy hajtja, mint fiatalkorában a cirkusz varázsa vagy a múzeumba illő lepketároló dobozok készítése.

Előadóként a helytörténeti beszélgetésen

Dr. Tarjányi József élettörténete azt példázza, hogy az ember bárhova jut el, bármilyen magasra emelkedik, a gyökerei mindig visszavezérlik a szülőföldhöz. Számára a lokálpatriotizmus több mint kötődés: életforma. Ezzel hiteles és megszívlelendő példát mutat korunk gyökérvesztett emberének.

Fotó: archív