– Milyen volt a pályakezdés, hogyan indult a tanári hivatása?

– Kaposvárról származom, az anyagimnáziumomban kezdtem a pályám, ahol egy évig tanítottam. Aztán férjhez mentem, és Félegyházára költöztem, ahol most már 39 éve dolgozom. Amikor 1985-ben elkezdtem tanítani, nem volt könnyebb, mint most, de fiatalon, a pályakezdés lelkesedésével talán másképp éltem meg. Az anyaintézményemben kezdhettem, ahol még ott voltak a volt tanáraim és rengeteget segítettek. Ez nagy biztonságot adott. Kezdeni talán ezért is volt könnyebb, de ez a pálya nem arról szól, hogy elég jól elindulni, folyamatosan alkalmazkodni is kell.

– Félegyházán is ilyen támogató közeg vette körül?

– Igen, nagyon szerencsésnek érzem magam. Amikor idekerültem, Garai István igazgatóhelyettessel találkoztam először, augusztus volt, forróság, sosem felejtem el, milyen kedvesen fogadott. Később Kovács Sándorral, Szolnoky Jenővel, Rosta Ferenccel, most pedig dr. Kása Zsuzsanna igazgató asszonnyal dolgozhattam együtt, mindig éreztem a bizalmat, a támogatást, az elismerést.

– Már gyerekként is tudta, hogy tanár szeretne lenni?

– Igen, szinte egyértelmű volt. Nagyon jó tanáraim voltak, akik nemcsak tudást, hanem látásmódot, gondolkodást is adtak. Az általános iskolában is, de különösen a gimnáziumban olyan példaképekkel találkoztam,  akiknek a nyomába szerettem volna lépni. Azóta is viszem tovább azt az értékrendet, amit ott kaptam.

– Az azóta eltelt évtizedek alatt rengeteget változott az oktatás. Hogyan tudott ezzel lépést tartani?

– A változás óriási, minden téren. A tanügyigazgatás, az oktatásirányítás, a társadalmi elvárások, a szülői háttér, minden más lett. A digitális korszak pedig egészen új világot teremtett. A mai diákokat nem lehet egyszerűen leültetni és megtartani az órát. Folyamatosan figyelni kell, hogyan lehet őket bevonni, motiválni. Ma már nem elég tudni valamit, hanem kreatívan, játékosan, élményszerűen kell azt átadni. És persze alkalmazkodni, mindig újratervezni.

– A módszerek változhatnak, de az értékrend marad?

– Így van. Egy tanmenet adott, de hogy azt hogyan tanítjuk meg, az a pedagógus személyiségén múlik. Az értékrend, amit át akarunk adni, az állandó. A gyerekekre figyelni kell, mert ők is változnak, még egy osztályon belül is teljesen eltérő igényeik vannak. Egyiknek egy videó segít, másiknak egy játékos feladat, harmadiknak beszélgetés. A tanár személyisége kulcskérdés, mert ő az, aki hidat képez a tananyag és a gyerek világa között. Sokat tanultam a diákoktól is. A technikai dolgokban is gyakran segítettek, nekik ez természetes, és örülnek, ha ők is taníthatnak valamit. De hoznak híreket, kérdéseket, véleményeket is, amikből beszélgetés, projekt, közös tanulás születik. Ez már nem az a világ, ahol csak a tanár beszél, és a diák hallgat. Kölcsönös tiszteleten és nyitottságon alapul minden.

– A gimnáziumban mennyire van még szerepe a nevelésnek?

– Nagyon is. A gimnázium egy köztes tér. A diákok már nem gyerekek, de még nem felnőttek. Fontos, hogy megtanuljanak felelősséget vállalni, szabadsággal élni, döntéseket hozni, határokat tartani. Itt alapozódik meg az, hogy milyen felnőttek lesznek. A hat évfolyamos képzésben különösen látványos, ahogy a 13 évesekből érett fiatalok lesznek, ez az egyik legszebb része a munkánknak.

– Vannak még kapcsolatai régi tanítványokkal?

– Természetesen. Sok osztállyal tartjuk a kapcsolatot, osztálytalálkozókon, vagy akik itt maradtak a városban, azokkal akár hétköznapokon is találkozunk. Vannak tanítványaim, akik ma már kollégáim és sokakkal az interneten keresztül követjük egymást. Jó látni, amikor egy-egy üzenetből, visszaemlékezésből kiderül, hogy hatással tudtunk lenni az életükre.

– Hogyan élte meg, amikor megtudta, hogy díjra jelölték?

– Nagyon meglepett. Az ajánlásról nem tudtam, az igazgatóság terjesztett fel. Már önmagában az is megtiszteltetés volt, hogy gondoltak rám. Aztán amikor kiderült, hogy meg is kapom a Kiskunfélegyháza Város Ifjúságának Neveléséért díjat, akkor különösen jól esett. Hosszú pálya áll mögöttem sok kihívással és sok örömmel. Jó érzés, hogy ez nem múlt el nyomtalanul, hiszen idén megkaptam a pályán töltött negyven esztendő miatt is a tankerület elismerését.

– A díj kicsit mintha az egész életmű elismerése lenne.

– Valóban. De nemcsak nekem szól, hanem az iskolának, a közösségnek is. Ez a gimnázium számomra mindig fontos volt. Egy tanár egy idő után eggyé válik az intézménnyel, és fordítva is igaz. Ez egy jó közösség, ahol sokan hosszú időre maradnak, nem véletlenül.

– Mit ad egy ilyen elismerés?

– Erőt. Visszajelzést. Megerősítést abban, hogy amit csinálunk, az jó úton halad. Ha az igazgató, a városvezetés is ezt látja, az ösztönöz mindenkit, hogy még jobban csináljuk. Hogy megtartsuk a szintet vagy még inkább emeljük. És persze egyfajta hála is megjelenik ilyenkor a kollégák, a diákok, a szülők, a közösség felé.