Előadása kezdetén a kunsági száraz- és szélmalmok szerkezetét, működési elvét mutatta be, kiemelve, hogy Félegyházán a XIX. század közepén még hatvankét szélmalom működött, ám a gőzmalmok megjelenésével a hagyományos őrlőszerkezetek fokozatosan veszítettek jelentőségükből. Néhányat tulajdonosaik örökségként továbbadtak, mint a Pajkos–Szabó-féle malmot, amelyet eredetileg Fábián János épített 1860-ban, a város szélén, a Kis Mindszenti út mellett.

Azt is megtudtuk, hogy a Pajkos–Szabó-féle tornyos szélmalom 1942-ig őrölte a környék gabonáját, ekkor még a vidéki mezőgazdaság egyik nélkülözhetetlen építménye volt. A malomnak az évtizedek során több tulajdonosa is volt, Pajkos–Szabó Istvánhoz 1905-ben került. 1939-ben a Magyar Történeti Múzeum megvásárolta tőle, de egészen az 1950-es évekig még működött a malom, igen nehéz és rossz körülmények között. 1950-ben Mezősi Károly javaslatot terjesztett a Nemzeti Múzeum elé, hogy a szélmalmot mentsék meg és telepítsék be Félegyházára.

Hozzátette azt is, hogy a Kiskun Múzeum udvarán 1962-ben építették fel újra, miután 1961-ben szétszedték, a fa alkotóelemeket tartósítószerrel kezelték, majd gondosan visszaállították eredeti formájába. A munkálatokat maga Pajkos–Szabó István is szakértelemmel segítette.

A malom különlegességét az adja, hogy az ország egyetlen megmaradt alföldi alulhajtós szélmalmának számít. A népi műemlékké nyilvánított szélmalom napjainkig őrzi eredeti fa szerkezetének szépségét és díszesen faragott kőpadelőit. A kulturális örökségként őrzött épület gazdagon faragott berendezésével nem csupán ipartörténeti emlék, hanem a korabeli népművészet és építészet különleges találkozási pontja is.

– A malom napjainkban nemcsak a Kiskun Múzeum egyik legtöbbet látogatott tárlata, hanem több rendezvény helyszíne és névadója, így például a Malom alatti sokadalom és a Malom alatti mesék eseményeké – fogalmazott.

A közönség Gombás Bende tolmácsolásában nemcsak a szélmalom történetét ismerhette meg, hanem betekintést nyert egy olyan mesterség világába is, amely sokáig a mindennapi élet része volt, majd a technikai fejlődés hatására háttérbe szorult. Az előadás emlékeztetett arra, hogy örökségünk megőrzése nem pusztán múltidézés, hanem jövőbe mutató felelősség is.