– Hogyan indult el a pedagógusi pályája?

– Sokáig nem volt határozott elképzelésem, egyszerűen csak sodródtam. A gimnáziumban Kis Rozália tanárnő volt az, aki felfigyelt rám matematikából és fizikából, ő kezdett el terelni ebbe az irányba. Nem is nagyon fontolgattam más utat, egyértelműnek tűnt, hogy ezekből a tárgyakból felvételizek. Szegedre jelentkeztem, felvettek, elvégeztem az egyetemet és szerettem volna visszajönni Kiskunfélegyházára tanítani. A szüleim számára a tanulás mindig fontos volt, de nem volt konkrét elvárás. Féltettek az egyetemtől, de rám bízták a döntést. A családban nem volt pedagógus, inkább a tanáraim- különösen Kis Rozália-jelentettek mintát. Az ő precizitása és alapos szemlélete nagy hatással volt rám, ez lett a saját tanári alapállásom is.

– A reáltantárgyak tehát természetesen jöttek, de milyen érzés volt ezeket tanítani, különösen azoknak, akik félnek tőlük?

– Szerettem más tantárgyakat is, de a matematika és fizika könnyedén ment, nem kellett sokat készülnöm rájuk. Tanítani viszont egészen más, ott már nehézségek is jöttek. A matematika nem magolható, meg kell érteni, és ez sok diáknak kihívás. Főleg a fizika okoz félelmet, de a matekot is sokan mumusnak érzik. El kell jutniuk odáig, hogy lássák, a megértés nem csak velük született adottság, hanem tanulás és figyelem kérdése is. Nekünk, tanároknak meg kell találnunk, hogyan lehet ezt elérni náluk korosztálytól, osztálytól, előképzettségtől függően.

– Mindig is a Móra Ferenc Gimnázium volt a cél?

– Igen, ide szerettem volna kerülni, de először nem volt rá lehetőség.  A közgazdasági szakközépiskolában tanítottam négy évig, aztán 1992-ben kerültem a gimnáziumba. Akkor még több volt tanárom is ott dolgozott, ami furcsa, de nagyon jó érzés volt. Azóta is itt vagyok, és büszke vagyok rá, hogy édesanyám, én és a két gyermekem is ebben az iskolában végeztünk.

– Tapasztal változást az évek során a tanulók hozzáállásában, tudásában?

– A változás tagadhatatlan, de ez nemcsak az oktatás miatt van, hanem a körülöttünk lévő világ gyors átalakulása miatt is. A digitális világ, az információáradat hatással van a gyerekek figyelmére, gondolkodásmódjára is. Az alapok – szövegértés, logika, gondolkodás – viszont nem változnak. Száz éve is ezek kellettek és harminc év múlva is szükség lesz ezekre. A matematika kiváló eszköz ezek fejlesztésére, ezért érzem úgy, hogy a tantárgy sokkal többről szól, mint számokról és feladatok megoldásáról.

– Milyen pedagógiai értékek mentén próbálta felépíteni a tanári pályáját, és mennyire változtak ezek az évek során?

– Az alappillérek nem változtak: szorgalom, becsület, kitartás, gondolkodás. Ezekre támaszkodom. A körülmények viszont változnak, alkalmazkodni kell. A digitális oktatás- különösen a Covid alatt- új lehetőségeket hozott. Egyértelműen kiderült, hogy a diákok szeretik az interaktív anyagokat. Ezek segítenek bevonni őket, főleg az alsóbb évfolyamokon. Nekünk is fejlődnünk kell, új módszereket kell keresnünk és alkalmaznunk, de a belső értékrend marad.

– A reáltantárgyak tanításán túl mit tart fontosnak?

– A pályaorientációt. Nagyon fontosnak érzem, hogy megmutassuk a lehetőségeket. A matek sok ajtót kinyit, de sok diák nem ismeri ezeket a lehetőségeket, vagy félnek rálépni erre az útra. A tanár felelőssége, hogy irányt mutasson, főleg a lányoknak, akik még mindig kevesen vannak a STEM-területeken (természettudomány, technológia, mérnöki tudomány és matematika). A Nők a Tudományban Egyesülettel való együttműködésünk évek óta működik, több programjukba is bekapcsolódtunk. Olyan tapasztalatokat adnak ezek a programok, amelyek meghatározhatják a pályaválasztást, erre nagy szükség van.

– Régebben nem volt ennyire fókuszban ez a terület?

– A lehetőségek nem voltak ilyen kézzelfoghatók. Ma egy jó matekos lányról még mindig inkább azt gondolják, hogy közgazdász legyen vagy menjen bankba dolgozni. A műszaki pályákra ritkán gondolnak. Ez húsz éve is így volt és sajnos máig sem változott érdemben.

– Milyen érzés volt megtudni, hogy elismerésben részesül a várostól?

– Hála és öröm. Úgy éreztem, nem csak nekem szól, hanem mindannyiunknak, akik a reáltárgyakat tanítjuk. Nagyon megtisztelő volt, hálás vagyok érte. De legalább ennyit jelent az is, amikor egy volt tanítvány visszajelez, hogy az egyetemen elsőre sikerült a matekvizsgája, vagy nem kellett külön felkészítőre járnia. Ezek a visszajelzések legalább annyit érnek, mint egy díj, még több, mint 30 év után is.