– A család vagy a vállalkozás volt előbb?
– A vállalkozás. Már 18 évesen elkezdtem körmökkel foglalkozni, először magamnak, aztán a barátnőimnek is. Később Ausztriába költöztünk a párommal, ott tanultam ki igazán profi szinten a szakmát, és mellette mindig volt bejelentett állásom is. A körmözés nekem nemcsak munka, hanem szerelem is. Tíz évet éltünk kint. Mind a négy gyerekünk ott született. Mondhatni, ott nőttünk fel mi is, hiszen a felnőtté válás éveit már külföldön éltük.

– Milyen volt magyarként helytállni Ausztriában?
– Nehéz. Az ember bármit is tesz, nem kezelik egyenrangúan. A fizetésekben és a hozzáállásban is megmutatkozik ez. A férjem három műszakban dolgozott, én négyórás munkát végeztem, mellette otthon körmöztem, de a gyerekek mellett így is sok volt. A családtól távol, minden segítség nélkül nehéz boldogulni. Ezért is költöztünk haza, hiányzott az „otthon”, a nagyszülők, a testvérek, a barátok – minden, amihez kötődünk. Hiába jobb anyagilag kint, az ember nem tud gyökeret ereszteni, ha a szíve máshol van. Ráadásul szerettem volna, hogy a gyerekeink magyar közegben nőjek fel, ahol az ünnepeknek, a hagyományoknak is valódi jelentése van számunkra.

– Milyen volt újrakezdeni itthon tíz év után?
– Őszintén? Nagyon nehéz! Az gondoltuk, hogy hazajövünk, és minden ugyanúgy lesz, mint régen. De nem így történt, megváltozott a világ, meg mi is. Minden apró lépést újra kellett tanulni: ügyintézés, iskolák, munka… de közben annyi szeretetet kaptunk itthon, amiért megérte.

– Hogyan sikerült újraindítani a vállalkozást?
– Apránként. Az elején csak ismerősökkel kezdtem, majd szájról szájra terjedt a hírem. Fontos volt, hogy ne csak a körmök legyenek szépek, hanem az a kis közösség is, amit kialakítok a vendégeimmel. Szeretem, ha valaki feltöltődve, mosolyogva megy el tőlem.

– Négy gyerek mellett, hogy lehet mindezt bírni?
– Sok türelemmel és humorral! Persze vannak nehéz napok, de a gyerekeim erőt adnak. Ők látják, hogy anya dolgozik, kitart, nem adja fel. Szeretném, ha ebből tanulnának: hogy bármit el lehet érni, ha szívvel csináljuk.

– Mi az, amit a kinti évek megtanítottak?
– Mindenekelőtt talán értékelni a néha magától értetődőnek gondolt dolgokat: a családot, az otthon ízeit, a baráti beszélgetéseket. Kint minden kicsit gépies, rohanó. Itthon megvan az a fajta melegség, amit sehol máshol nem éreztem.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, és gondolkodnak a hazatérésen?
– Azt, hogy ne féljenek. Igen, nehéz lesz, de ha a szívük azt mondja, hogy haza, akkor megéri. Mert itthon mindig van újrakezdés, mindig akad segítő kéz, és ami a legfontosabb: mindig van valami jó, amit észre lehet venni, csak meg kell látni.

– Milyen volt külföldön megélni a karácsonyt, és miben változott meg az ünnepek hangulata, miután hazaköltöztetek?
– A külföldön töltött ünnepek szépek voltak, de mindig ott volt bennünk a hiányérzet, hogy nem a családdal ünneplünk. A gyerekek akkor még kicsik voltak, nekik természetes volt, hogy rengeteg ajándékot kapnak – talán mi, felnőttek is ezzel próbáltuk pótolni azt, amit a szeretteink közelsége adott volna. Bár naponta beszéltünk Skype-on és telefonon, tudtuk, hogy ez nem ugyanaz: nem lehetett megölelni a nagyszülőket, nem érezhettük a mama bejglijének illatát. Ezek a beszélgetések sokszor sírással végződtek.

Amikor hazautaztunk, hatalmas volt az öröm, de mindig kevésnek éreztük az időt. A hazaköltözés után viszont teljesen más lett a karácsony. Végre meg tudjuk mutatni a gyerekeinknek, milyen volt a mi gyerekkorunk ünnepe: amikor együtt van a család, nincs rohanás, és mindenkit meg lehet ölelni. Most már a gyerekek is nagyobbak, és érzik, értik, hogy annál nagyobb ajándék nincs, mint a család közelsége és szeretete. Ez az, amit hosszú évekig nem tudtuk a fa alá tenni díszes csomagban, ami megfizethetetlen és emlékeit egy életen át őrizni fogjuk.